Arcomba csapott a forróság, amikor kimentem a hongkongi reptér hűvös, légkondicionált termináljából az utcára. Egyszerűen mosolyognom kellett... ismerős hangok, színek, illatok, hangulatok – imádlak, Ázsia! Hazaérkeztem... és amikor gyarló módom azonnal vettem fél liter hűtött aloe vera üdítőt, már teljesen otthonosan éreztem magamat, és egyúttal: szürreálisan. Mégis: hogy kerülök ide? Hogyan lehet alkalmazkodni ahhoz, hogy az ember körül csak úgy vágtatnak a változások, események, melyeket ép ésszel alig lehet követni? Miként lehetséges akklimatizálódni nem csak fizikailag, hanem lelkileg és mentálisan is az állandóság – és ezzel együtt: harmónia – hiányához?Tavasz óta tudom, hogy újra Ázsiában fogok élni. Szerető család vár Kínában, a Húgom és a gyermekei. A gyakorlati teendőkről röviden annyit, hogy Kantonban illetve annak fővárosában, Guangzhou-ban már van nemzetközi reptér. Így – nem közvetlen járattal, hanem – csatlakozással Budapestről is könnyen elérhető. Legtöbben azonban Honkongon keresztül repülnek, és onnan távolsági busszal, vagy nagysebességű vonattal utaznak tovább Kantonba, ami mindössze egy órányi távolságra van Hongkongtól.
Hongkongba nem kötelező a vízum a magyar állampolgárnak, a „szárazföldi” Kínába viszont igen. A budapesti kínai követségen nem is adnak ki tartózkodási engedélyt azok számára, akik Honkongba szóló repjeggyel rendelkeznek – akárcsak én. Ezért nekem a szigeten kellett intéznem ezeket az ügyeket. Az Aeroflotnál vettünk jegyet, mert az volt a legolcsóbb, vagyis az egyetlen, ami megfizethető. A légitársaságra nem volt semmilyen panaszom, sőt, Moszkvában a csatlakozásnál még meglepetés is ért, ingyenes a wifi az egész reptéren. A honkongi gépen óriási szerencsém volt, mert az utolsó sorban ültem, és mellettem senki nem volt, így végigfeküdhettem a négy ülésen. Aki sokat szálldos kontinensek közötti járatokon, az tudja, mekkora ajándék ez...Hongkonban a Húgom férje várt, Ike. Ő japán, és a segítsége nélkül valószínűleg nem boldogultam volna, legalábbis így első nekifutásra. Az első utunk csomagostul a vízumirodába vezetett, mert aki déli 12 óráig leadja a kérelmét, az este 6-ig megkapja a vízumot. Mivel akkor már 24 órája nem aludtam, egy garniszállóba mentünk, ami nomád egyszerűségével kimondottan azt a célt szolgálja, hogy a fáradt utazó lezuhanyozhasson és aludjon pár órát. (Nem sok helyen jártam, de Honkongnál drágább szállodai árakat még nem láttam. Érdemes hozzáértőktől informálódni az ilyen költségkímélő megoldásokról.) Amíg Ike hivatalos ügyeket intézett, én pár óra alvás után némileg frissebben vágtam neki a városnak, ahova mindig is szerettem volna eljutni – és ahol valamikor talán élni fogok.
Hongkong lenyűgöz engem. Soha még ilyen kétarcú várost nem láttam. A legmélyebb nyomortól a leghivalkodóbb luxusig minden megtalálható itt. A Kowloon félszigeten, - ami „tipikus” Hongkongként a legtöbb filmben látunk – impozáns üvegpaloták karcolják a felhők nélküli, szmogos égboltot. (Koreai ismerősöm, Hoongi csodálkozó szavai jutottak eszembe, aki megjegyezte, milyen szépek a felhők Magyarországon. /Látta volna Londonban...!/ Az elképesztően erős környezetszennyezés miatt Ázsiában alig látni felhőket.) Honkong olyan volt, mintha valaki folyékony, forró ködpárát zúdított volna a szigetre.
Az egyik legklasszabb látnivaló a Star Ferry, a sziget és félszigetek közti utazást biztosító helyes kis komp. Az ittenieknek ez természetes, így a jegyár is megfizethető. Mindössze két honkongi dollárért utaztunk át Kowloon-ra a tradicionális kis hajón. A hajókázás nagyon hangulatos, és a zöldre festett régi kínai dzsunka bájos kontrasztot teremt, ahogy imbolyog a hipermodern üveg felhőkarcolók lábainál. Kuriózum Honkongban a „double decker tram”, vagyis az emeletes villamos, ami csak itt található a világon. Élmény vele utazni, "csönget egy picit", és a pontos viteldíjat az első ajtónál található dobozba kell bedobni. S bár sok dologra nem jutott idő, egy igazi hagyományos piacra is betévedtünk, aminek a hangulatát nehezen tudom leírni. Nagyon hiányzott már, és percekig csak álltam, bámészkodtam. Hallgattam a zajokat, beszívtam az illatokat, néztem a színes kavalkádot, miközben ujjongva átéltem újra és újra az összes érzékszervemmel: Ázsiában vagyok.Este 6-ra érkeztünk vissza a vízumirodába, ahol felvettük a tartózkodási engedélyemet. Mindössze egy hónapra kaptam meg, ami gonosz dolog a kínai államtól, mert gond nélkül adhattak volna 3 hónaposat is. A kormány még mindig nagyon szigorú és bizalmatlan a külföldiekkel szemben, a hivatali packázás esetemben pedig annyit jelent, hogy egy hónap múlva újra Hongkongba kell jönnöm. Bizonyos szempontból nem baj. Bőven van még mit felfedezni ebben a fantasztikus kis szigetországban.
