Kína szindróma

Úgy döntöttem, hogy – egyelőre – utolsó kínai bejegyzésemet egy kedves ismerősöm kommentjére, válaszként írom.

„Kedves Mira!Több évre visszamenőleg olvasom a blogod és számomra is a kínai tartózkodásod azt a benyomást keltette, hogy lelki békére találtál.Kár lenne, ha ez rossz irányba változna meg az itthoni körülmények hatására.Ha azt mérlegeled,hogy érdemes-e visszamenni, az én kívánságom ,hogy térj vissza és írj olyan szépen a kínai tájról,ahogyan eddig!Bevallom egy új posztot vártam tőled arról, hogy Kínában hogyan karácsonyoznak és ehhez akartam időzíteni a jókívánságaim.Ennek híján ezt most teszem meg! Sikeres,boldog új évet kívánok!”

Kedves Gyula! J Semmiképpen nem tagadnám, hogy Kínában megtaláltam azt a fajta lelki megnyugvást és békét, amit már régóta keresek és vágyok. Még mindig hiszem, –vallom és tudom, mivel megtapasztaltam – hogy Ázsia sokkallta kompetensebb hely arra, hogy az ember harmóniában éljen önmagával és környezetével. Viszont azt is tudom, - és ezt most, főleg számodra J elképesztően naívan fog hangzani – hogy a viszonylagos nyugalomban és biztonságban való élés korántsem jelent BOLDOGSÁGOT. Igen, igen, most mosolyoghatsz, mert ugye a „boldogság”... az a bizonyos bonyolultan komplex, legtöbbször irreálisan idealisztikus létállapot, amely csak pillanatokig, órákig vagy napokig – szerencsés esetben hónapokig, évekig tart.

Egy kicsit talán ismersz engem, Gyula, már csak azért is, mert régen egy cégnél dolgoztunk. J Talán tudod, hogy számomra a Lányom a legfontosabb, mindennél és mindenkinél előbbre való. S habár már „felnőtt”, és – hála az Égieknek – egészen jól boldogul nélkülem is – ÉN vagyok az, aki nem képes Nélküle meglenni. Az elmúlt másfél-két évem konstans vándorlásból állt. Korea, Anglia, Kína. Minden alkalommal megpróbáltam 3 hónapnál nem több időt tölteni a gyerekem nélkül. Az élete minden fontosabb eseményén ott voltam, ahova tudtam, kihoztam Őt magam után. Nem kevés anyagi –és egyéb áldozattal járt ez, de mégis – csekély ár volt azért, hogy az átmeneti időkben is együtt lehessünk. Az ünnepek mindig hatványozottan kritikus időszakot jelentettek számomra, számunkra. Lehet, hogy ez elfogadhatatlan neked, de nekem meg az volt elképzelhetetlen, hogy Bia nélkül töltsem el a Karácsonyt – és külföldön, nem otthon.

És most jön az a rész, ami talán még érthetetlenebb lesz. A Húgom nagyon sokszor mondta – szememre vetette? viccesen... J - hogy én „mennyire magyar vagyok”. Nem tudom pontosan, mit értett rajta, de kezdem kapisgálni. Ha azt jelenti, hogy idegenben BETEGESEN hiányzik a magyar kultúra, a magyar beszéd, filmek, könyvek, színház – akkor igen, nagyon magyar vagyok. Ha azt jelenti, hogy szó szerint kettészakít az az érzés, hogy nem lehetek része a hazai tradícióimnak, ünnepeimnek, szokásaimnak, programjaimnak, akkor igen, túlságosan magyar vagyok. Ha azt jelenti, hogy szinte MINDEN hiányzik, ami Budapest, - az ízes ételek, a megszokott utcák, az ismerősök, barátok, haverok... - akkor igen, túlságosan magyar vagyok. Csak nem ezt nevezik honvágynak...? És képzeld, mindezt szigorúan ketté tudom választani a horrorisztikus gazdasági és politikai helyzettől és a fokozhatatlanul rossz közhangulattól és létbizonytalanságtól, ami itthon tombol... egyelőre.

Mert igen, nagyon is tisztában vagyok azzal, hogy még ha alapfizetést is kapok, vagy félállásban dolgozom, mint például Kínában – akkor is fényesebben megélek, mint valaha Magyarországon. Ez az, ami a legnagyobb dilemmát okozza, és fogalmazzunk úgy, hogy CSAK EZ AZ. Nekem most február közepéig van időm átgondolni, hogy visszamegyek-e Kínába. Ott akkor kezdődik az iskolai tanév másik fele, a Kínai újév ünnepe után. De azt már most borítékolom, hogy eljött az az idő, amikor itthon kell megpróbálnom boldogulni. Egész egyszerűen azért, mert minden porcikámban – és legfőképpen a lelkemben – így érzem.

Apró örömök a moszkvai reptéren

Hóvihar, törölt gépek Moszkvában

A "szerencsétlenek", akik Oroszországban
ragadtak :)

Gyula, annyit még el kell mondanom, hogy a sors hihetetlen akadályokat állított elém a hazautazással kapcsolatban, mintha csak az égiek sem akarták volna, hogy visszamenjek Európába. Az első repülőjegyemet, amit az EgyptAir-nél foglaltunk, az indulás napjának hajnalán törölték. (Mindenkit óva intek attól, hogy ezzel a légitársasággal bármilyen kapcsolatba kerüljön!) Akkor már csak egy hét volt Karácsonyig, és alig lehetett jegyet kapni, vagy ha igen, dupla és tripla áron. Otthonról fizették ki a reptéren a szeretteim azt az Aeroflotos jegyet, amivel végül repültem. De előtte még kiderült, hogy nem tudunk annyira korán eljutni Guangzhou-ból Hongkongba, hogy elérjem a gépet. Ezért egy éjszakát a reptéren kellett aludnom, - és aki ismer engem, az bizony tudja, hogy ez egy kis halál nekem. J Aztán miután már vagy 48 órája talpon voltam, és Moszkvában landoltunk, várt a hír, hogy minden járatot töröltek Budapestre. Mindez már olyan fásult állapotban ért, hogy nem volt energiám sokkot kapni. Még tán jó kis kalandként is megélhettem volna, de az éjszakát egy tranzitszállóban kellett töltenünk, és másnap hóvihar volt, ami kétségessé tette – újfent! – a hazaérkezést – szóval annyira nem élveztem a helyzetet.

Itt már reménykedve, hogy hamarosan landolunk Budapesten

Nos, mindezt csak azért írtam le, mert ez a karácsony - főleg az előzetesen történtek után - olyan volt, hogy MINDEN EDDIGI KARÁCSONYOMNÁL jobban tudtam értékelni és élvezni. A szűkös határidő ellenére sikerült csodás és hangulatos ünnepet varázsolni, ahol is együtt lehettem a családommal, szeretteimmel, barátaimmal és a Lányommal. Olyan volt, mint amilyennek elképzeltem és vágytam, - az én szeretett, 20°C-os, szubtrópusi Guangzhou-mban is. J

Mindezt csak azért írtam le, mert úgy éreztem, tartozom ennyi magyarázattal, elsősorban magamnak. Rengetegen óvtak attól, hogy hazajöjjek. Még most sem tudom, pontosan mit hoz a jövő, de azt tudom, hogy én merrefelé hajlok. És bár nem tudok Neked kínai karácsonyról beszámolni, Gyulus, azt elmondhatom, hogy az otthoni milyen volt. Pont olyan, amilyet szerettem volna. J

A lényegesen egyszerűbb, küzdősebb és kevésbé érdekes gondolataimat pedig ezután – egy ideig legalábbis biztosan J - itt lehet olvasni.

http://miramagyarorszag.blogspot.com/

Szeretettel ölellek,

mira