China charity

Ígértem, hogy írok – amint megtapasztalom - nem csak a csillogó, gazdag Guangzhou-ról, hanem az árnyékosabb, szegényebb és nyomorultabb oldalról is. Ma átéltem, s még ha csak érintőlegesen is, mélységes nyomot hagyott bennem. Kínában meglepően nagy hagyománya van a charity-mozgalmaknak, a jótékonykodásnak. Egy ilyen szervezettel utaztunk vidékre, a hallgatag hegyekközé, egy apró és sokat nélkülöző iskolába, Yangshan-ba. Meglátogattuk a gyerekek családját és otthonait is.

Bő három és fél órás utazás után felfelé kapaszkodtunk egy poros szerpentinen, ahol csak egy jármű fért el széltében, és az is alig-alig. A kis település tömegközlekedés híján szinte el van vágva a külvilágtól. Itt bizony órákat kell gyalogolni ahhoz, hogy valaki eljusson az orvoshoz vagy az üzletbe. Úticélunk olyan csodálatos, szinte édeni szcénát kapott maga köré, hogy azon csak bámulni lehetett, tátott szájjal. Erdővel telenőtt ormok borultak a völgyre, alant egy kispatak folydogált. Halványzöld rizs és kukoricaföldek kockázták a tájat, a napsugarak pedig hatalmas reflektorként szórták be szűrt fénnyel a lankát.

A gyerekek az udvaron fogadtak minket, bizalmatlan és óvatos mosollyal. Felhalmoztuk az adományokat középre. Ruhanemű, tankönyvek, írószerek, iskolai kellékek, játékok. A köszöntő után oldottabb lett a hangulat, és az önkéntesek több csoportra bomlanak. Van, aki tanít, van, aki a családokat látogatja meg, mások közös játékot szerveznek. Páran az alapélelmiszerekből veszünk magunkhoz, olajat, tojást, lisztet és cukrot viszünk a családoknak, - ott erre van a legnagyobb szükség. Platós autón indulunk tovább. Rázkódva az úttalan utakon, és széjjeltekintgetve a tájon megint csak elhűlünk a környék Isten – és természetadta gyönyörűségein. Emiatt aztán hatványozottan letaglóz minket a nyomor, amit a házakhoz érve látunk. Olyasfajta nélkülözés ez, amilyet még sosem láttam. Vályogszerű tákolmányok, alacsony és zár nélküli ajtókkal. Falba vájt ablakok, üveg nélkül. Fürdőszoba és vezetékes víz nélküli helységek, és a látható igyekezet ellenére rettentő kosz.

Odaadjuk az élelmiszereket, és az egyik segítőtársam elkezd beszélgetni az apával és a fivérével. Hajlott hátú emberek, halkszavúak, szinte megrettentek, de igyekeznek kedvesek lenni. Bőrük bronzbarna. Nem olyan régen írtam, hogy Ázsiában a barna bőr a szegénység fokmérője. Annak sötét a bőre, aki naphosszat hajlong a földeken, és a legkisebb gondja az, hogy árnyékolja magát. Feszengek, mert itt aztán senki nem beszél egy szót sem angolul. Így amikor odaadom az olajat, tehetetlenül álldogálok, és leszegett fejjel veszem számba a szegénységet. A földpadlón apró macska és kutyakölykök vernyákolnak. Egyik oldalon van egy hálószoba, elképesztő állapotban. Bútor alig, és látszik, hogy a mocskos függönnyel leválasztott ágyban éjjelente többen alszanak. Rossz ez így, hogy érdemben nem tudok csinálni semmit, mert ilyenkor valami tenni akarás fájdalmasan elkezd mocorogni az emberben.

Ekkor pillantom meg a kislányt. Hat éves forma, elmélyülten a füzete fölé hajlik. Egy láda az íróasztala. Mocskos kis pulcsi van rajta, melegítőnadrág és gumipapucs. Nem érdekel, hogy semmit nem ért, de elkezdek hozzá angolul beszélni, mert beszélni AKAROK hozzá, kapcsolatba lépni vele, és – milyen gyarló és felesleges próbálkozás... – TENNI érte valamit, ADNI NEKI valamit. Nincs nálam semmi privát ajándék, és szidom magamat, hogy nem hoztam ilyesfélét. Ahogy kutatok a táskámban, a tanítványaimnak szánt matricás csomag kerül a kezembe, tele ragasztanivalóval. Mutatom, hogy nyújtsa a két kezét, és a kis öklébe szórok több tucat csillogó matricát. Egy szavát sem vettem eddig, de látom, hogy nagyon örül, igen, szinte boldoggá teszi a sok kis papírfigura. Mutatom, hova ragasztgassa, és kétségbeesetten magyarázok neki angolul, hogy nehogy elbőgjem magamat. A testbeszédből megértjük egymást, teleragasztgatja a füzetét, táskáját. Nyugodtan, jólnevelten és elmélyülten színezgeti a matricákat, és látszik, hogy nagyon jól elvan velük.

Távozáskor fotózunk, mert arra kértek az alapítvány emberei, lévén hogy én vagyok az egyetlen nem ázsiai önkéntes a csoportunkban. Megörökül tehát a pillanat a nagymamával, a szomszéd gyerekekkel , és az ajtófélfához támaszkodó, félig mosolygó kislánnyal. A következő család még szegényebb. Egyedülálló anya lakik itt félkamasz fiával. A fiú egyszer sem emeli fel a fejét, és nem néz a kamerába. Mintha csak szégyellené ezt az elkeserítő reménytelenséget, amibe neki bele sem kellett volna születnie. Itt csirkék szaladgálnak a szobában, őket riogatja ki időről időre a vizit alatt. Őt nem érdekli a matrica, de a dobozos teám láttára felcsillan a szeme. Persze, hogy nekiadom. És csak akkor látom igazán mosolyogni, amikor megengedjük neki, hogy felüljön az autónk platójára, mivel megyünk vissza a suliba, és ő is odatart. És ahogy ott zötykölődünk a kiépítetlen úton, egyszer csak csuda látvány tárul elénk. A völgyet ölelő két hegy csúcsa mögül monumentális fénycsóvát kreál a lemenő nap, amely bevilágítja az egész sulit. Mintha a Jóisten is meg akarta volna örvendeztetni valamivel az itt élő küszködő embereket.  

Már igazán jó a hangulat, mindenki keze tele van apró ajándékokkal. Közös játékokat játszanak az udvaron, és a nyalókákat majszolják, amit szétosztottunk. Felmegyek még az emeletre, és körülnézek a tantermekben, a könyvtárban. Újra meg újra, mélyen megráz a felismerés, hogy ilyen körülmények között is laknak és élnek emberek, tanulnak és felnőnek gyerekek. Hamarosan búcsúznunk kell, mert hosszú az út Guangzhou-ba. A kötelező csoportkép után csak a szokásos dolog történik. Több kínai is megkér, hogy készíthessen velem közös fotót. Még mindig nem érem fel ésszel, hogy miért különleges ez nekik, de nagyon szívesen megteszem.

Hazafelé a buszon mindenki jókedvű volt, könnyedén csacsogott vagy nyitott szájú, elégedett alvásba zuhant. Én meg valamiféle furcsát éreztem. Nem kimondottan szomorúságot. Inkább valami végtelenül fáradt, borús nyugtalanságot és zaklatottságot, meghatározhatatlan jó lelkiérzéssel együtt.  Ha ezt hívják katarzisnak, köszönöm, nem kérek belőle. Egyszerűen nem tudtam kiverni a fejemből a kislány arcát, aki olyan beccsel és odaadással játszott a tőlem kapott matricákkal, mintha élete legnagyobb ajándékához jutott volna. Vajon mit csinál most ő...? Valószínűleg túlvan a vacsorán, ami jó esetben a kertben termett édesburgonya és rizs. Megmosakszik a patakról hozott vízben, lavórban, mert fürdőszobája az életben nem volt még. Aztán nyugovóra tér, többedmagával a lyukas falú szobában, ahol az ablakokra sem jut üveg. És elalvás előtt talán az ő kis fejében is átsuhan a gondolat, hogy volt itt egy idegen „aji” (néni, kínaiul) aki ’hello’-val köszönt, tojást és olajat hozott, viccesen nagy orra és hangja volt, és csillogó matricákat osztogatott – meg sok-sok simogatást. És azt hiszem, ennél az átsuhanó gondolatnál többet én ma nem is tehettem érte.

Mi bajom van nekem tulajdonképpen...? VAN bajom nekem... ? BAJ az, ami nekem van...? Az, hogy esetleg nem ízlik a kínai étel és magyarra vágyom? Vagy hogy bizonyosan nem kapom meg karácsonyra a vágyott elektronikus olvasót vagy okostelefont? Vagy hogy nem tudok igazi karácsonyi hangulatot varázsolni itt Kínában? Vagy hogy az összes normális téli ruhám zsákokban van, szerte a világban...?

Kérdezd meg a kislányt és a kisfiút, ott Yangshan-ban, akikből a permanens és megmásíthatatlan nyomor, a mindennapi létküzdelmek már rég kiölték az elvárásokat... Nincsen nekik vágyuk, semmi. Csak talán annyi, hogy ne legyenek folyton éhesek, ne fázzanak éjjel az egyre hűlő lakásban, és reggel időben odaérjenek az iskolába, amikor kilométereket gyalogolnak oda, a teraszos rizsföldekkel övezett, poros úton.

December és advent. Ünnep és egy kis magunkba szállás. Charity. Jótékonykodás. Adományok. Csepp a tengerben, hiábavaló. Vagy mégsem. Megváltás és megváltódás. Még ha csak egy fél napra is, egy kicsi lánynak.

Fenék nélkül, avagy a 'kai dang ku' reneszánsza

Még ha a leggazdagabb ország is lesz Ázsiában Kína, még ha a robbanásszerű  gazdasági fellendülése még most is tart, még ha egyre fejlettebb technológiával is bír, még ha Európa is tőle vár financiális segítséget, még ha világhatalommá is válik... AKKOR SEM fogja kipótolni azt az apró részt a kisgyerekek nadrágjának a fenekén... AKKOR IS töretlen népszerűséggel bír a lyukas pantalló a bébik és totyogók ülepén, és nincs az az Isten (Buddha, pártvezető...) aki ezt megváltoztatja.

’Kai dang ku’ a neve a fentebb írt ruhadarabnak. Én magam csak legendákat hallottam róla, és azt gondoltam, hogy ez is eltűnt a süllyesztőben, mint annyi minden ízléstelen, haszontalan és maradi dolog, amiről sikerült már leszokniuk az ázsiaiaknak. Nos, a nyitott nadrág megmaradt. Igen, tudom, hogy hihetetlen, (döbbenetes, vicces, bizarr vagy visszataszító – tetszés szerint lehet választani) de naponta találkozom vele a kölkök alsófelén, a szárítókon, a ruhaboltokban. Nekünk, nyugatibb-északibb embereknek, nehezen veszi be az agyunk, hogy miként ENGEDHETIK ezt a szülők mindennapi és UTCAI viseletként. Mert mi például a felfázás rettenetén szocializálódtunk, na meg a beteges tisztaság (túl)alkalmazásán. Tény az, hogy itt az állandó fülledt időjárás lehetővé teszi, hogy ne aggódjon az anyuka a megfázás miatt. Tény az is, hogy sokkal kényelmesebb a kisgyerek számára, amikor „szükség” van. (Azt viszont megint csak nem minősíteném, hogy a gyerekek lépten-nyomon, és ott végzik a kisdolgukat, ahol és amikor akarják. Utca közepén, buszmegállóban, szemetes kuka felett. ENGEDETT ÉS TOLERÁLT dolog ez, amiért nálunk otthon büntetés jár.) Arról pedig, hogy mennyire nem higiénikus és piszkos a lyukas nadrág használata, szintén nem kell meggyőzni mást – másik kontinensen.

Ezek azok a helyzetek, amelyekben nehéz nem ítélkezni. Tegnap vendégségbe, babalátogatóba jöttek a Húgomékhoz, és hoztak ajándékba babaruhát neki, vagyis Isamunak, a kicsi fiának. A Húgom persze soha nem ad ilyen nadrágot a gyerekeire, így csak mosolyogva mutatta az ominózus darabokat. (Még csak esélyünk sincs bevarrni sem, olyan jól van kitalálva.) Egy időben úgy tűnt, hogy a kai dang ku kimegy a divatból Kínában is, és helyette az eldobható pelenkák veszik át az uralmat. De láss csodát, milyen erősen gyökereznek egyes szokások -  és megszokások, akár az öltözködés terén is: összekötvén a kellemest a hasznossal – és a megszokottal, most már a pampers kerül alulra, és utána ráadják a kisgyerekekre a lyukas, fenék nélküli nadrágot vagy harisnyát. Sok divattervező boldog lenne, ha a kreációi ilyen töretlen népszerűségnek örvendenének, mint a lyukas, aljanélküli  nadrágok Ázsiában. :)

Fények tüzek, vizek fesztiválja

Fényfesztivált tartottak a városban, az elsőt – de ismervén az ázsiai népek rajongását a csillogó-villogó, túlcicomázott és színes dolgok iránt, ez az ünnep is hagyománnyá növi ki magát majd idővel. A helyszín Kanton újonnan kreált, jómódú és menő negyede volt, a Zhujiang New Town. Óriási parkot telepítettek a felhőkarcolók, irodaházak és hotelek közé, melyekben hangulatos hidacskák, apró tavak és ligetek között lehet elveszni. A buli központja a Huackheng tér volt, ahol égig spriccelő, zenés szökőkút ad műsort minden este, fényjátékkal egybekötve. Ez a bambusszal telerakott, egyéb napokon csendes és harmonikus rekreációs sziget most pazarló fényárban úszott három héten keresztül.

A fesztivál keretén belül az egész várost a megszokottnál díszesebben világították meg. Kanton eme központi részén közlekedik a népszerű és modern APM, vagyis a  vezető nélküli metró, amit Londonban DLR-ként ismertem meg. Ez szállította az embereket a rendezvény különböző pontjaira. A kiállítási tárgyaknak olyan fantázianevet adtak, mint a Lelkek Fája, Ömlő Láva vagy a Szürkület Óceánja. Pontos kis térképen lehetett nyomon követni a fényinstallációkat. Én már Szöulban is csodálkoztam, hogy milyen mérhetetlen pazarlás ezt a sok fényt „elpocsékolni”, de itt kimondottan meglepődtem, hogy ilyesmire is van keret.

Persze özönlöttek az emberek, főleg a családosok, sok-sok kisgyerekkel. A kínaiak –csak úgy, mint a mediterrániumban élő emberek – délben lefekszenek sziesztázni, és ezért estefelé kezdenek igazán élni. Nagyon sok bolt szintén bezár hosszabb ebédidőre, és kora délutántól nyitnak ki újra, hogy aztán késő éjjelig árulhassa portékáját. A látvány egyébként hasonló az ázsiai ünnepekhez. Mindenki fotóz mindent és mindenkit, a fényképezés komoly hobbivá nőtte ki magát Kínában is. Ami furcsa, hogy rendezvény ide vagy oda, nem lehetett alkoholt kapni sehol sem. A helyszínt komoly létszámban biztosították a rendőrök, nem mintha szükség lett volna rá. Az üdítőital és snack árusok egy fillérrel jüannal sem adták drágábban a portékájukat, mint egy sima szupermarketben. Itt nincs nyerészkedés és kizsákmányolás, a nép megbecsüli, ha „kenyeret és cirkuszt” kap, és eszük ágában sincs rendet bontani vagy randalírozni. Ünnepelnek egyet szolidan, aztán nyugovóra térnek, hogy másnap folytassák a taposómalom hajtását.

Tartózkodási helye: Guangzhou

Abban biztos vagyok, hogy Kínáról sokaknak még mindig azok a bizonyos sztereotip képek ugranak be.  Riksát húzó szegény emberek, egy tálka rizs felett gubbasztó gyerekek, bambuszliget és sárkányok – no és persze nagy-nagy vörösség, és ezt nem feltétlenül csak a színre értem. A még mindig erős elszigeteltségben élő Kína azonban rohamos léptékben fejlődik, és ez nem csak tömegpropaganda. Guangzhou,  - a város, ahol én élek – az ország harmadik legnagyobb és legnépesebb metropolisza, Peking és Sanghaj után. Nem mellesleg a legdélebbi tartomány, Kanton székhelye. Mindezen okokból kifolyólag én – hála az Istennek – még nem találkoztam olyan szélsőséges nyomorral, mint mondjuk belső-Kínában, Szecsuánban.

Találkozom viszont nap mint nap egy modern, elképesztő intenzitással gyarapodó világvárossal, mely szinte teljesen olyan, mint Szöul, Tokio vagy Hongkong. Két éve jártam itt és megdöbbent a kézzel fogható, szemmel látható változás. A város a Pearl (Gyöngy) folyó deltájában fekszik, és maga a víz kettészeli azt. Helyzeténél fogva kirándulásnyi távolságra van a Dél-Kínai tenger, Hongkong és Macau. A kantoniak jó pár – kissé megalomániás – címkét ragasztottak városukra, úgy mint „Kína déli kapuja”,  „Virágváros” vagy „Kanton tüdeje”. A legelső fantázivanév annyiban indokolt, hogy Guangzhou az ősi időktől fogva a „Tengeri Selyemút” és a „Lingnan kultúra” centruma volt. Utóbbi két elnevezés pedig arra utal, hogy a szubtrópusi klíma és az ázsiai monszunok nagyon meghatározzák a környezet flóráját. Ahová csak nézek, burjánzóan zöld minden, és télen is virágzik a leander, a jázmin. Ezzel együtt most, októberben is 25-28°C a napi hőmérséklet, és decemberben sem megy majd. 10-15°C alá.

Guangzhou stratégiailag fontos helyzetét tekintve a régió politikai, gazdasági és kulturális centruma.  Mindebből én csak annyit veszek észre, hogy elég sok üzleti eseménynek és művészeti fesztiválnak ad otthont. Az Ázsiai Játékok és a Canton Fair mellett olyan tradicionális ünnepek is vannak, mint a Kínai Újév, Sárkányhajó fesztivál, Lampion és Újhold Ünnep vagy Kantoni Operafesztivál. Egyszóval pezseg itt az élet, talán túlságosan is. Van a városnak saját repülőtere, pályaudvarai, kikötői. A „nagysebességű vonat” közvetlen járata Pekingbe lerövidítette a 10,5 órás utazási időt 3 órára. Az itteni metróhálózat új, nagyon korszerű és tiszta. Hamar eljutni vele a belvárosba, ahol hatalmas, légkondicionált üzletközpontok váltják egymást az eget karcoló üvegpalotákkal, és a köztük megbúvó pagodákkal és buddhista kolostorokkal. A város zöld oázisát, a Baiyun (Fehér Felhő) hegyet mindenhonnan látni.  A központban bárhol betérhet a megfáradt turista egy Starbucksba, Costa kávézóba vagy Illybe. Minden amerika franchise megtalálható itt, mint a McDonalds, Burger King vagy KFC, Frozen Yogurt vagy a Haagen Dazs. A butikok a világmárkákat kínálják. A szupermarketekben mindenféle étel kapható, jóval kedvezőbb áron, mint más ázsiai nagyvárosban.

Guanghzou tehát hihetetlen tempóban fejlődik  és káprázatos eredményeket ér el, az élet minden területén. Nem tudom, hogy mindez minek köszönhető és bevallom, kicsit csodálkozom is rajta. Az bizonyos, hogy a kínai emberek elképesztő munkabírásának, a kormányzati rendszer szigorú gazdasági projektjeinek (tervgazdálkodás, öt-tízéves tervek) óriási része van ebben. Így él, dolgozik és létezik Dél- Kína jelenleg. Küzdelmesen, célorientáltan, ugyanakkor egyszerűen és szerényen. Működik.

Nemzeti Ünnep és "Golden Week"

 “National Day of the People’s Republic of China” – ez a hivatalos neve annak az ünnepségorozatnak, ami minden év október 1-jén kezdődik, - ez a Golden Day -, majd egy hetes szünettel folytatódik - ez a Golden Week. 1949. október 1-jén alakult meg a Kínai Népköztársaság, ezen esemény apropóját ünneplik ez emberek október elején. Nos, én egy kulturális programokkal teli, tradicionális, tipikus, nagy vörös kínai lampionos forgatagot keresgéltem, és rájöttem, hogy ez bizony nem az. Ez inkább a mi régi szocialista felvonulásainkra emlékeztet, melyeket május 1-jén szoktunk (volt) tartani, a régi szép időkben (vagy az "átkosban"), kinek hogyan tetszik. 

Az események központja természetesen Peking. Október 1-jén a Tiananmen térre - igen, arra a bizonyos drámai emlékű térre – vonulnak ki az emberek és vesznek részt az ünnepélyes zászlófelvonáson. A nagy kommunista kínai vezetők emelvényről nézik végig a felvonulást. Este tüzijáték van a nagyobb városokban, Pekingben és Hongkongban biztosan.

1999-ben terjesztették ki először a guóqìng jié (pidzsinül) ünnepet egy hetesre. Onnantól kezdve a családok – kínai ismerőseink elmondása szerint – arra használják ki a hosszú fizetett szabadságot, hogy az otthonaikban és a barátaikkal töltsék az időt. Vendégeket fogadnak vagy vendégségbe mennek, és általában gyümölcsöt visznek ajándékba. Ha jó idő van, kisebb-nagyobb kirándulásokat tesznek a fontosabb turisztikai látnivalókhoz. Ezen okokból kifolyólag hozzánk tegnap ebédre jöttek, ma este koktélparty lesz, holnapra pedig vacsorameghívásunk van. Mindebből is kitűnik, hogy óriási vásárlás előzi meg október első hetét. A városban csak annyit látni az ünnepből, hogy mindenhol nagy piros kínai gömblampionok sorakoznak, és az árusok eszeveszett rámenősséggel és intenzitással kínálják a portékáikat.

A CNNGo egészen különleges programokat kínál a Golden Week-re, ezekből is érdemes mazsolázni, ha az embernek van lehetősége Honkongban, Pekingben vagy Sanghajban tölteni az időt. Ezek a fesztivál legfontosabb helyszínei. A legtöbb kínai ember azonban valóban úgy éli meg az egy hetes szünetet, hogy örül annak, hogy nem kell bemennie dolgoznia, hanem otthon maradhat, és a családján és barátain kívül nem is kell másokkal találkoznia. Ebben az országban leginkább erre van szükségük a dolgozó embereknek.

http://www.cnngo.com/shanghai/life/62-ways-celebrate-chinese-national-day-588717