China charity

Ígértem, hogy írok – amint megtapasztalom - nem csak a csillogó, gazdag Guangzhou-ról, hanem az árnyékosabb, szegényebb és nyomorultabb oldalról is. Ma átéltem, s még ha csak érintőlegesen is, mélységes nyomot hagyott bennem. Kínában meglepően nagy hagyománya van a charity-mozgalmaknak, a jótékonykodásnak. Egy ilyen szervezettel utaztunk vidékre, a hallgatag hegyekközé, egy apró és sokat nélkülöző iskolába, Yangshan-ba. Meglátogattuk a gyerekek családját és otthonait is.

Bő három és fél órás utazás után felfelé kapaszkodtunk egy poros szerpentinen, ahol csak egy jármű fért el széltében, és az is alig-alig. A kis település tömegközlekedés híján szinte el van vágva a külvilágtól. Itt bizony órákat kell gyalogolni ahhoz, hogy valaki eljusson az orvoshoz vagy az üzletbe. Úticélunk olyan csodálatos, szinte édeni szcénát kapott maga köré, hogy azon csak bámulni lehetett, tátott szájjal. Erdővel telenőtt ormok borultak a völgyre, alant egy kispatak folydogált. Halványzöld rizs és kukoricaföldek kockázták a tájat, a napsugarak pedig hatalmas reflektorként szórták be szűrt fénnyel a lankát.

A gyerekek az udvaron fogadtak minket, bizalmatlan és óvatos mosollyal. Felhalmoztuk az adományokat középre. Ruhanemű, tankönyvek, írószerek, iskolai kellékek, játékok. A köszöntő után oldottabb lett a hangulat, és az önkéntesek több csoportra bomlanak. Van, aki tanít, van, aki a családokat látogatja meg, mások közös játékot szerveznek. Páran az alapélelmiszerekből veszünk magunkhoz, olajat, tojást, lisztet és cukrot viszünk a családoknak, - ott erre van a legnagyobb szükség. Platós autón indulunk tovább. Rázkódva az úttalan utakon, és széjjeltekintgetve a tájon megint csak elhűlünk a környék Isten – és természetadta gyönyörűségein. Emiatt aztán hatványozottan letaglóz minket a nyomor, amit a házakhoz érve látunk. Olyasfajta nélkülözés ez, amilyet még sosem láttam. Vályogszerű tákolmányok, alacsony és zár nélküli ajtókkal. Falba vájt ablakok, üveg nélkül. Fürdőszoba és vezetékes víz nélküli helységek, és a látható igyekezet ellenére rettentő kosz.

Odaadjuk az élelmiszereket, és az egyik segítőtársam elkezd beszélgetni az apával és a fivérével. Hajlott hátú emberek, halkszavúak, szinte megrettentek, de igyekeznek kedvesek lenni. Bőrük bronzbarna. Nem olyan régen írtam, hogy Ázsiában a barna bőr a szegénység fokmérője. Annak sötét a bőre, aki naphosszat hajlong a földeken, és a legkisebb gondja az, hogy árnyékolja magát. Feszengek, mert itt aztán senki nem beszél egy szót sem angolul. Így amikor odaadom az olajat, tehetetlenül álldogálok, és leszegett fejjel veszem számba a szegénységet. A földpadlón apró macska és kutyakölykök vernyákolnak. Egyik oldalon van egy hálószoba, elképesztő állapotban. Bútor alig, és látszik, hogy a mocskos függönnyel leválasztott ágyban éjjelente többen alszanak. Rossz ez így, hogy érdemben nem tudok csinálni semmit, mert ilyenkor valami tenni akarás fájdalmasan elkezd mocorogni az emberben.

Ekkor pillantom meg a kislányt. Hat éves forma, elmélyülten a füzete fölé hajlik. Egy láda az íróasztala. Mocskos kis pulcsi van rajta, melegítőnadrág és gumipapucs. Nem érdekel, hogy semmit nem ért, de elkezdek hozzá angolul beszélni, mert beszélni AKAROK hozzá, kapcsolatba lépni vele, és – milyen gyarló és felesleges próbálkozás... – TENNI érte valamit, ADNI NEKI valamit. Nincs nálam semmi privát ajándék, és szidom magamat, hogy nem hoztam ilyesfélét. Ahogy kutatok a táskámban, a tanítványaimnak szánt matricás csomag kerül a kezembe, tele ragasztanivalóval. Mutatom, hogy nyújtsa a két kezét, és a kis öklébe szórok több tucat csillogó matricát. Egy szavát sem vettem eddig, de látom, hogy nagyon örül, igen, szinte boldoggá teszi a sok kis papírfigura. Mutatom, hova ragasztgassa, és kétségbeesetten magyarázok neki angolul, hogy nehogy elbőgjem magamat. A testbeszédből megértjük egymást, teleragasztgatja a füzetét, táskáját. Nyugodtan, jólnevelten és elmélyülten színezgeti a matricákat, és látszik, hogy nagyon jól elvan velük.

Távozáskor fotózunk, mert arra kértek az alapítvány emberei, lévén hogy én vagyok az egyetlen nem ázsiai önkéntes a csoportunkban. Megörökül tehát a pillanat a nagymamával, a szomszéd gyerekekkel , és az ajtófélfához támaszkodó, félig mosolygó kislánnyal. A következő család még szegényebb. Egyedülálló anya lakik itt félkamasz fiával. A fiú egyszer sem emeli fel a fejét, és nem néz a kamerába. Mintha csak szégyellené ezt az elkeserítő reménytelenséget, amibe neki bele sem kellett volna születnie. Itt csirkék szaladgálnak a szobában, őket riogatja ki időről időre a vizit alatt. Őt nem érdekli a matrica, de a dobozos teám láttára felcsillan a szeme. Persze, hogy nekiadom. És csak akkor látom igazán mosolyogni, amikor megengedjük neki, hogy felüljön az autónk platójára, mivel megyünk vissza a suliba, és ő is odatart. És ahogy ott zötykölődünk a kiépítetlen úton, egyszer csak csuda látvány tárul elénk. A völgyet ölelő két hegy csúcsa mögül monumentális fénycsóvát kreál a lemenő nap, amely bevilágítja az egész sulit. Mintha a Jóisten is meg akarta volna örvendeztetni valamivel az itt élő küszködő embereket.  

Már igazán jó a hangulat, mindenki keze tele van apró ajándékokkal. Közös játékokat játszanak az udvaron, és a nyalókákat majszolják, amit szétosztottunk. Felmegyek még az emeletre, és körülnézek a tantermekben, a könyvtárban. Újra meg újra, mélyen megráz a felismerés, hogy ilyen körülmények között is laknak és élnek emberek, tanulnak és felnőnek gyerekek. Hamarosan búcsúznunk kell, mert hosszú az út Guangzhou-ba. A kötelező csoportkép után csak a szokásos dolog történik. Több kínai is megkér, hogy készíthessen velem közös fotót. Még mindig nem érem fel ésszel, hogy miért különleges ez nekik, de nagyon szívesen megteszem.

Hazafelé a buszon mindenki jókedvű volt, könnyedén csacsogott vagy nyitott szájú, elégedett alvásba zuhant. Én meg valamiféle furcsát éreztem. Nem kimondottan szomorúságot. Inkább valami végtelenül fáradt, borús nyugtalanságot és zaklatottságot, meghatározhatatlan jó lelkiérzéssel együtt.  Ha ezt hívják katarzisnak, köszönöm, nem kérek belőle. Egyszerűen nem tudtam kiverni a fejemből a kislány arcát, aki olyan beccsel és odaadással játszott a tőlem kapott matricákkal, mintha élete legnagyobb ajándékához jutott volna. Vajon mit csinál most ő...? Valószínűleg túlvan a vacsorán, ami jó esetben a kertben termett édesburgonya és rizs. Megmosakszik a patakról hozott vízben, lavórban, mert fürdőszobája az életben nem volt még. Aztán nyugovóra tér, többedmagával a lyukas falú szobában, ahol az ablakokra sem jut üveg. És elalvás előtt talán az ő kis fejében is átsuhan a gondolat, hogy volt itt egy idegen „aji” (néni, kínaiul) aki ’hello’-val köszönt, tojást és olajat hozott, viccesen nagy orra és hangja volt, és csillogó matricákat osztogatott – meg sok-sok simogatást. És azt hiszem, ennél az átsuhanó gondolatnál többet én ma nem is tehettem érte.

Mi bajom van nekem tulajdonképpen...? VAN bajom nekem... ? BAJ az, ami nekem van...? Az, hogy esetleg nem ízlik a kínai étel és magyarra vágyom? Vagy hogy bizonyosan nem kapom meg karácsonyra a vágyott elektronikus olvasót vagy okostelefont? Vagy hogy nem tudok igazi karácsonyi hangulatot varázsolni itt Kínában? Vagy hogy az összes normális téli ruhám zsákokban van, szerte a világban...?

Kérdezd meg a kislányt és a kisfiút, ott Yangshan-ban, akikből a permanens és megmásíthatatlan nyomor, a mindennapi létküzdelmek már rég kiölték az elvárásokat... Nincsen nekik vágyuk, semmi. Csak talán annyi, hogy ne legyenek folyton éhesek, ne fázzanak éjjel az egyre hűlő lakásban, és reggel időben odaérjenek az iskolába, amikor kilométereket gyalogolnak oda, a teraszos rizsföldekkel övezett, poros úton.

December és advent. Ünnep és egy kis magunkba szállás. Charity. Jótékonykodás. Adományok. Csepp a tengerben, hiábavaló. Vagy mégsem. Megváltás és megváltódás. Még ha csak egy fél napra is, egy kicsi lánynak.