A Lótusz völgy - Lianhuashan.

A Lotus Hill a kínai tartózkodásom legyik, ha nem legnagyobb élménye. Olyan kirándulás, amelyet szépemlékű, egyszeri és megismételhetetlen alkalommá varázsoltak a körülmények, a hangulat, és azok az emberek, akiket az utamba sodort akkor a Jósorsom. Történt ugyanis, hogy végtelenül elveszve zötykölődtem egy külvárosi buszjáraton, amikor két kínai fiatal megszólított, egy lány és egy fiú. Hálásan és nagy örömmel kértem meg őket, hogy kalauzoljanak el a völgyben, mert már többször eltévedtem. Báty és húg voltak, Ming és Lily, és így utólag van egy olyan sejtésem, hogy Kínában is élnek – inkognitóban – ferde szemű és szénfekete hajú, mosolygós őrangyalok.

A Lótusz Hill, - ami valójában egy óriási méretű kiránduló park, hegyekkel és völgyekkel, tavakkal és patakokkal, meseszerű természeti képződményekkel és rengeteg csodálatos lótuszvirággal – közvetlenül a parton fekszik, ott, ahol a Pearl (Gyöngy) folyó beleömlik a Dél-Kínai tengerbe. Hajdanán itt egy ókori homokkőbánya volt, mely végül filmdíszletszerű, fantasztikus szcénát varázsolt a környékre. A tündér fáma szerint az ősi időkben egy gonosz sárkány élt a tengerben, és szájával óriás hullámokat kavarva árasztotta el a földeket. Arra járt akkor éppen a Könyörület Istennője, és látván az ott élők szenvedését, saját lótuszvirágát dobta a tengerbe a sárkány elé, megszelidítvén azzal a fenevadat. A monumentális lótusz (alakú kőszikla) ma is látható, emiatt lett a hely neve Lotus Hill.

A főkapun belépve térképet kapunk a kezünkbe, hogy azon kövessük végig az ajánlott útvonalat. A Lótusz tónál kezdődik az út, ahol szépen megkreált kis pagodáról lehet nézelődni a víz felé. Persze az aranyhalak, teknősök és hattyúk is ott úszkálnak, kötelező tartozékként. Innen a valóban lenyűgöző Lotus Fairyland-be jutunk, ahol igazi vízi tündérrózsák ringatóznak a tavakon, szebbnél szebb színekben és formákban. Az ódon kőbányába érve igazi sziklaerdőbe, sziklavárosba jutunk. Olyan fantázianevei vannak a kőformáknak, mint Sword Gate (Kard kapu), Swallow Cliff (Fecske szikla) vagy Bridge of Immortal (Halhatatlan híd). Az embernek olyan érzete van, mintha Mória bányáiban járkálna... J

Hamarosan egy gigantikus kősziklába vájt buddhista templom mellett visz el az út, és nem is csodálkozom, mert itt Kínában – úgy tartják – minden hegynek megvan a maga kolostora. Rövid ejtőzés után tovább kapaszkodunk valódi célunk felé, ami az óriási, messziről csillogó arany buddha szobor, a Kwan-Jyn. Bizony mondom, felemelő érzés – testnek és léleknek is – párszáz lépcsőfok megmászása után visszatekinteni az alant nyugvó tengerre. Majd továbbmenni, és végül zakatoló tüdővel és remegő lábbal megállni, felnézni  az impozáns Buddha szoborra, majd fejet hajtani a Fényességes előtt. Az arannyal befuttatott kecses szobor visszatükrözi a nap fényét, a hátam mögül az „oh mani padme ohm” megnyugtató rigmusát, az ősi tibeti fohászt és mantrát ismételgeti egy hang. Kissé lesétálva balfelé a Lótusz templom hűvös árnyékába fordulok be, és csendben figyelgetem a bensőmben lassan, de biztosan kialakuló harmóniát.

A tágas udvaron piros selyemszalagokra írt, kívánságokkal telezsúfolt fügefa állt. Elméláztam egy percre, mennyi mindent írhatnék rá én is... no, és legalább ugyanennyi köszönetet is. Aztán hirtelen belémkarol egy kínai lány, hogy készíthet-e közös fotót kettőnkről. Bevált szokás ez, már meg sem lepődöm. Olyan ritka itt a „fehér ember”, hogy néha mosolyognom kell azon, hogy talán soha az életben nem leszek ilyen ’népszerű’, mint itt, Ázsiában...

Alkonyodik már, amikor az utolsó célállomáshoz érünk, aminek a neve – a változatosság kedvéért – Lótusz pagoda. A virágsziromszerű, emeletesen felépített tornyocska tipikus kínai forma, minden templom mellett megtaláható. Lótusz, igen, mindenütt. Köztudott, hogy Ázsiában a lótuszvirág elterjedt szimbólum, a buddhisták szent virága. Mocskos, sáros és vizes talajból fejlődik ki, és tündérien szép, istenien szabályos és tiszta virág lesz belőle. Tökéletesség, spirituális kiteljesedettség, átváltozás és energia – mindezt testesíti önmagában e szépséges növény. Nekem ’csak’egyszerűen gyönyörű. Jelképe annak a bennem rejlő tehetségnek, ami képessé tesz arra, hogy legyenek még ihletett és harmonikus pillanatai - az én nyughatatlan és kaotikus életemnek is.

(még több kép a facebook-on található)

A Hat Fügefa kolostora és a Lótuszvirág pagoda

Ősi, csavart törzsű fügefák árnyékában andalogni. Beszívni a füstölők tömény illatát, rácsodálkozni a szépséges lila lótuszvirág csokorra. Csendben odahallgatni a buddhista szerzetesekre, akik a híveikkel beszélgetnek a kőpadokon. Betérni a hatalmas dharma csarnokba, és arcomat megfüröszteni az aranyként világító Buddhák fényességében. Ódon fapagodák lépcsőit koptatni, kortyolgatni egy meleg zöld teát a csobogó mellett. Ez az, amire vágytam itt Ázsiában. Ez az, amire újból rátaláltam a Hat Fügefa Kolostorában és a Lótuszvirág Pagodában.

Su Dongpo, aki Kína legismertebb költője és irodalmára volt hajdanán, 1100-ban meglátogatta ezt a templomot. Leginkább az udvaron álló hat óriási fügefa nyűgözte le, és mivel a fák életereje jó hangulatba segítette őt, ezért egy költeményében a Six Banyan Tree Temple-nek (Liu Rong) keresztelte el a helyet. 537-ben alapították a kolostort, a Song dinasztia uralkodása alatt.  Hui Neng, a Zen buddhizmus hatodik patriarkája volt a templom fő gondozója.  (Ma is aktív hitélet folyik itt, a Guangzhou-i Buddhista Társaság központja a kolostor.) Az udvar közepén álló, 58 méter magas, nyolcszög alapú Virág padoga a legmagasabb a városban. Mi, turisták, ebből csak annyit veszünk észre, hogy nem lehet róla egész alakos fotót készíteni, annyira szorosan körülöleli a belváros.

A templom közelében sok külföldi követség van. Talán emiatt is itt rendezik a hivatalos örökbefogadások ceremóniáját is. Sok család jár ide, hogy újonnan hozzájuk került (vagy született) gyermekeikre áldást kérjen. A Nagy Imateremben a már megszokott szcéna szerint három monumentális, arannyal futtatott szobor ül. Balfelől Amitabha, középen Sakyamuni, és jobbfelől a Gyógyító Buddha – szimbolizálva a múltat, jelent és jövendőt. A szobrok előtt hatalmas, oltárszerű asztal van, mindig tele gyümölcsökkel, rizzsel, édességgel és virágokkal. A termet sűrű füst borítja, nem csak a hagyományos vékony füstölők szantál illata ez. Kínában óriási „joss stick”-eket használnak az imádkozáshoz. Ezek hosszú égési idővel rendelkező, speciális anyaggal bevont vastag füstölő botok – gyantákból, fűszerekből és gyógynövényekből is készülhetnek.

Kint az udvaron a feng-shui szerint elrendezve kicsi csobogók, patakok, tavacskák vannak, apró teknősökkel, arany halakkal. A pihenőhelyeken a pagodák alatt a látogatók fogyasztják az ebédjüket, szerzetesek beszélgetnek a hívőkkel. Itt mindenhol friss virág illata csap meg, tömény liliommal és rózsával és szekfűvel. Szemet gyönyörködtető látvány az igazi, lila színű, még épp hogy kinyílt lótuszcsokor. Az egész helyet az a fajta végtelen időtlenség és nyugalmas harmónia lengi körül, amire minden normális, épeszű ember vágyik. A Six Banyan kolostort nem könnyű megtalálni, én harmadjára leltem rá, mert angol nyelvű táblák nem nagyon segítenek a tájékozódásban. Ha viszont rálelünk, és átvergődünk a hatalmas buddhista ereklye piacon, majd kifizetjük a mindössze 5 yüan (160 ft) belépőt – napokig, hetekig kitartó, csodálatos és vágyott lelki élményben lehet részünk.