Dél-ázsiai ősz: tiszta erőből nyár

Végtelenül és reménytelenül kiábrándító dolgot láttam ma, ahogy sétáltam a belvárosban és a havonta esedékes vízum ügyintézés miatt leadott útlevelemet próbáltam felvenni az bevándorlási hivatalban. Kitikkadva a 31°C-os melegben, hideg aloe üdítőt kortyolgatva, egyszer csak beleszaladtam egy „karácsony utcába”. Az hagyján, hogy az ázsiai giccsnek megfelelően elborzasztóan ízléstelen dolgok sorjáztak ott halomban. Ám emellett óriás pálmák és örökzöldek keretezték a pocsék szcénát, az arcomba pedig forró trópusi szél csapott. Körülöttem a zsúfolt kínai piac kakofón zaja és színes forgataga tombolt. Egyszóval az egésznek volt egy olyan mellbevágóan szürreális hatása, hogy egy percig le kellett állnom, mert az agyam egyszerűen blokkolta az impressziókat. NEM ÁLLT ÖSSZE  a kép és a képzet, ergo nem tudtam értelmezni a látottakat.

Aztán lassan engedtem eljutni a tudatomig a tényt, hogy nekem valószínűleg ILYEN karácsony jut idén. Nekem, akinek SOHA nem volt műfenyője. Nekem, aki még Koreában is próbált igazi karácsonyfát keríteni és igazinak tűnő hangulatot kreálni – nem kis nehézségek árán. (Erre mondják nálunk találóan, hogy „szarból várat építeni”.) Nekem, akinek összeomlik a kis privát világa a megszokott tradíció-mankók nélkül. Otthon már Szent  András hava van. Kikerültek a sírokra a fehér krizantémok és mécsesek. Az éjszakák összebújósan hűvösek, és előkerültek a zsákokból a sálak, sapkák és csizmák. Reggelente – gondolom – jó érzés egy pohár forró lattét a kezünkbe szorongatva ülni a metrón munkába menet – nekem legalábbis az volt. Hamarosan Advent.

Itt pedig – és ezt komolyan mondom, hogy alig lehet felfogni és megemészteni – TOMBOL a nyár. Holnapra 32°C-ot mondanak, és éjjelente lehetetlen aludni a fülledtség miatt. Egy szál topban mászkálok, vászonnadrágban és saruban. Az elképesztően intenzív légkondicionálás miatt folyamatosan meg vagyok fázva. (Ámbár lehet, hogy csak azt érzi a fizikumom, hogy ilyenkor már a minden évben szokásos náthámat KELLENE épp megélnem otthon.) Ha létezik kulturális sokk fiziológiai és klimatikus értelemben, úgy minden bizonnyal abban szenvedek. Igen, minden jel szerint még mindig NEM aklimatizálódtam.

A kezdetben lelkesítő zöld burjánzás most már csak apátiával tölt el. A természet olyannyira nem érzi az őszt, hogy nem csak hogy nem stagnál az intenzív virulás és növekedés, hanem úgy tűnik, hogy tiszta erőből nyár van. Újabb és újabb levelek, rügyek és virágok pattannak ki. Nyílik a leanderünk a teraszon, a jázmin, a rózsa. A kertben embermagasságú, a zöld minden árnyalatában pompázó cserjék virágoznak. Ahhoz még mindig nem szoktam hozzá, hogy az otthon csak cserepes szobanövényként ismert csoffadt zöldek itt embermagasságú fákká, erdőkké növik ki magukat. Azonban egyetlen fenyőt, vagy fenyőhöz hasonlatos dolgot sem láttam...

Tudom, erre mondják, hogy szubtrópusi időjárás, igen, de nekem már csak a külön bejáratú „szomorú trópusom”. Budapest az északi szélesség 47. fokán fekszik, Guangzhou a 23.-on. Hogy lehet, hogy ilyen megemészthetetlenül sokat számít 24 fok differencia – szélességiben...?!