Volt a hűtőben egy apró bontott csirke, gondoltam, meglepem
a családot egy finom, magyaros csirkelevessel. Készítgettem elő a hozzávalókat,
amikor is konstatáltam, hogy nincs vöröshagyma a házban. Hamarvást leugrom a
lakópark melletti kicsi falu piacára, mondtam a Húgomnak, aki felvilágosított,
hogy vöröshagymát (vagyis: „főzőhagymát) ne is keressek, mert azt nem
használják Kínában. Na jó, akkor maradjunk a szép, nagyfejű, kicsit enyhébb
lilahagymánál, adtam be a derekamat, azzal a biztos tudattal, hogy Jóanyám (Best
Cook Ever)összehúzná a szemöldökét.
Haladjunk, elő a petrezselyemmel. No, no, mosolyog a Hugi,
itt nincs petrezselyem. Nem őshonos valami miatt, és az emberek csak koriandert
használnak helyette. Apró kétségbeesés: koriander...?! De hiszen az sokkal
másabb, intenzívebb ízvilág, mint a petrezselyem, egyértelműen „kiérezni”
minden ételből, olyan markáns az aromája. Nincs más, egy csokor koriander kerül
a lébe. /A képet Anyuról a konyhában – az Ezüst Habverőjével, amit díjként
nyert az egyik legendás sütijével – inkább elhessegetem.../
Ike lép be a konyhába, a Húgom japán férje. De jó, húsleves
készül? – örvendezik. Na, akkor tegyél bele sok-sok krumplit. Micsodaaaa...?!
Döbbenek le, kendőzetlenül. Ó, hát itt mindenki így eszi, hogy finom és laktató
legyen. Hát legyen. A finom – originális! – magyar húsleves ideáját messzire
engedvén magamtól, belerakok jó pár megtermett burgonyát a fazékba, a csirke
mellé. Hát ez most valamiféle angol „hotpot” lesz, ami jó sűrű és tartalmas
levest jelent, zöldségekkel és húsokkal megrakva. A mi gulyásunkat is „hotpot”-nak
nevezik, ahogy hallottam Londonban. Átfut a gondolat az agyamon, hogy talán
gulyást kellett volna erdetileg is főznöm, rugalmasan átugorva az igazi magyar
paprika kínzó hiányát...
Mikor végre asztalhoz ülünk, mentegetem a „magyar
csirkelevesemet”, hogy ennek egyáltalán nem így kellene kinéznie, igazából a mi
országunkban ezt máshogy készítik... Semmi baj, a gyerekek boldogan és hálásan
állnak neki a vacsorának. Egyszer csak a legnagyobbik fiú, Makoto, hatalmas
porció rizst zúdít bele a tányérjába. „Mit csinálsz, gyermek...?!” – hörren fel a
Hugi, én meg csak nézek, opálos szemmel. Rizs a magyar csirkelevesbe.
Legalábbis annak indult... Kedélyes szóváltás az asztal felett, hogy hát mi a
legtöbb levest így esszük, rizzsel, meg hát mindent rizzsel eszünk. Hát persze,
mondom nekik, nincs gond, ha tényleg így szeretik a gyerekek, hát egyék így.
(Nézem a levesemet, ami egyre inkább egy olasz rizottóra hajaz...)
És amikor pár perc múlva kisompolyog a Hikaru a konyhába, és
jó nagy adag szójaszószt löttyint a tálkájába, már csak nevetünk rajta
mindannyian. Furcsa dolog ez, mármint az ételek, ízek, zamatok világa. Az, amit
megszokunk, az, ami éktelenül tud hiányozni néha – főleg, amikor esélyünk sincs
visszakapni az eredetit. Ilyenkor alkalmazkodni kell. Abból főzni, ami helyben
van, kísérletezni az új aromákkal, ötvözni az új és régi szokásokat, és esélyt
adni a „kínai-magyar fúziós konyha” újabb és újabb remekeinek. J
 |
| Képünk csak illusztráció. A szerző csak szerette volna, ha a levese így néz ki a konyhai kaland után. :) |
