Kínai snack

Elsők között kell megtanulni Ázsiában, hogy mi olyat árulnak az utcán, amit meg lehet enni. Hatalmas kultúrája van, tudniillik. Mindenki eszik az utcai árusok standjánál, így a „fehér ember” is, csak előbb elhessegeti a köjálhoz szokott szigorú gondolatait. Azért jó tisztában lenni a választékkal, mert a turisztikai látványosságoknál, a parkokban, és minden nagyobb program helyszínén ez az az étkezési forma, ami rendelkezésre áll. Kicsi kajás kioszkok, egyszemélyes árusok, üdítős bodegák mindenhol vannak, dögivel, és az áraik nagyon olcsók.

Ha finom levesillat csapja meg az ember orrát, az bizony nem ’odeng’, mint Koreában, de valami hozzá nagyon hasonló. ’Fishball’ a neve, hallisztből készült puffasztott-főzött golyócskák. Nagyon ízletesek, saslikként adják „felfűzve” hurkapálcára, vagy hungarocell tálkában, forró löttyöt rázúdítva, édes-erős paprikaszósszal nyakon öntve. Ebben lehet bízni, olcsó és finom.

Morbid látvány az üzletek polcain a vákumos csirkeláb. De nem ám az egész láb, hanem – sokszor egyenként! – a ’kapirgálója’, ahogy boldogult szigetszentmiklósi nagymamám hívta gyerekkoromban. Fantasztikus csemegének számít, van sima, fűszerezett, curry-s és chili-s. A kínaiak úgy eszik snack-ként a csirkelábat, mint a koreaiak a sült polipot vagy a magyarok a sajtos tallért. Nekem nem áll szándékomban kipróbálni...

Isteni csemeg viszont a forró platnival ellátott kiskocsin árult sült édesburgonya. Ennek a belseje olyan narancssárga, mint a kanadai töké. A krumplit megpárolják, átsütik és egyben, zacskóban adják oda. Én sót is teszek rá, mert csodás és különleges az só és a cukor harmóniája ennél a foszlós belsejű, finom burgonyánál. Sült gesztenyét minden évszakban árulnak az utcán. Hatalmas serpenyőket töltenek meg apró szénszemcsékkel, felforrósítják, és abba rakják a gesztenyét. A csöves kukoricát a héjában főzik meg és só nélkül teszik ki a pultra.

A gyerekek kedvenc édessége a cukorszirupba mártott, apró piros szilva. Sokáig nem jöttem rá, hogy mi ez. Hatalmas „csokrokba” kötve árulják a hurkapálcikára felfűzött, nagy, fényes piros „gyöngyöket”. Jól mutat és sajnos finom is. Emellett frissítőként 20 méterenként vannak üdítő árusok. A coca cola termékek ára 3,5 yüan (kb. 120 ft), fél literes ásványvíz 2-2,5 yüan (70-80 ft). Az "extrább" innivalókat 4 yüanért meg lehet kapni. (aloe, tejes tea, ice-tea, vitaminos italok...). A fél literes nescafé és a 100%-os gyümölcslevek a legdrágábbak, 6-8 kínai pénz az ára (200-300 ft). Egyfajta fémdobozos tonic és szénsavas ásványvíz van, vagyis "soda water". Az utcákon és üzletekben egységesek az árak, senki nem adhatja drágábban a portékáját. Ilyesféle utcai „fast-food”-okat lehet megtalálni minden este, amikor kiözönlik a délutáni sziesztája után a nép az utcára, és elkezni élni az éjszakai életét, azonnal az étkezéssel kezdve.

Vízum mizéria

Soha életemben ilyen undorítóan bürokratikus, pénzbezsebelő és idegtépkedő folyamatot nem éltem át, mint a vízumigénylés Kínában. Ráadásul mindezt havonta, mivel egy hónapos tartózkodási engedélyt kapok mindig. A procedúra az általam nagyra tartott, ám paranoid Kafka legrosszabb rémálmait is felülmúlja, mondanám, hogy nevetséges, de kurvára nincs kedvem nevetni – ahhoz túl dühítő, frusztráló és fárasztó ez az egész.

Tehát rohadtul gondold meg, mielőtt Kínába jönnél. Én nem is értem, mire fel ez a nagy felhajtás. Kína messze nem az Ígéret földje, mit gondolnak ezek? hogy valaki veszélyezteti és megdönti a kommunista rezsimet, vagy mi? Kezdjük ott, hogy turistaként kizárólag egy hónapos vízumot kapsz, ne is álmodj 3 vagy 6 havi, vagy egy éves sima és folyamatos tartózkodásról. Már említettem, hogy Honkongba a magyar embernek nem kell vízum, így ha azon keresztül érkezel, egyszerűbb a helyzet. „Csak” egy formanyomtatványt és fényképet kell beadnod az ottani „immigration office”-ba, és pár (6) óra alatt kész a vízumod.

Ám hiába ’Kína’ Honkong is, ezt a kínaiak nem fogadják el. Vagyis ha kilépsz Honkongból, és belépsz a ’szárazföldi’ Kínába, az már plusz egy vízumba és ki-belépésbe kerül a határon. Ilyenformán sokkal szigorúbb, bürokratikusabb és bunkóbb feltételei vannak a Kínában intézendő vízumnak. Először is. El kell menni egy hivatalos fotóshoz, és CSAK a vízumkép készítési engedéllyel ellátott fényképészhez lehet menni. Nem jó a régi igazolványkép, nem jó a sima sem. Kizárólag kék háttérrel készült, a fotós által kiadott bizonylattal rendelkező képet lehet csatolni a kérelemhez. (Ilyenformán van 21 darab felesleges igazolványképem, mivel a harmadik vízumomat intézem itt, és bár nyolcat csinálnak alkalmanként, csak egyet használnak fel.) Ami még bizarr, hogy minden igazolványképet RETUSÁLNAK. Igen, ott, előtted a műteremben. Korrigálják, ha túl nagy a hajad, kimontírozzák a nyakláncodat vagy a pattanást az arcodon. Ráadásul KIFEHÉRÍTIK (!!!) az egészet, hogy minél világosabbnak tűnjön az arcszín. A vízumkérelmeken tehát hibátlan arcú, fehér bőrű embereket látnánk, ha hozzáférnénk az adatbázishoz.

Második lépésként el kell menni a helyi rendőrségre, ahová körzetileg tartozol az ideiglenes lakcímed szerint. Ide plusz egy formanyomtatványt kell beadni, meg az útleveledből három fénymásolt oldalt: az érkezési vízumét, az aktuális vízumét, és a fényképes oldalt. A rendőrség ez ügyben csak egyszer egy héten fogad, és pár nap múlva lehet menni az általuk kiadott igazolásért.

Harmadik lépésként be kell menni abba a hatemeletes irodába, aminek a hivatalos neve: „The Division of Exit and Entry Administration of Guangzhou Municipal Public Security Bureau”. Na, itt szívtam ma egész nap, - és ennél szebben és találóbban nem áll módomban kifejezni. Bizton állíthatom, hogy Asterix 12 próbája ahhoz képest kismiska, ami itt zaljik naponta. Naszóval az eddig begyűjtött igazolásokkal, kérelmekkel, formanyomtatványokkal, fényképekkel és útlevéllel együtt be kell adni a vízumkérelmet az egyik ablaknál. Miután végigálltad a sort, - átlagban 50-60 várakozóra számíts mindig – a pulttól elküldenek egy másik terembe, ahol interneten, online módon kell magadat újraregisztrálni. Nehezített pálya, hogy kínai karakterek jönnek be a klaviatúrán, illetve hogy egy szerencsétlen, angolul alig értő és beszélő „segítő” cirkál a 20 számítógép között.

Ha végeztél, újra sorszámtépés, végigvárod a sorodat, és a kapott regisztrációs számmal ÚJRA beadod a jelentkezésedet. HA minden jól megy, és nem buksz el a kontroll kérdéseken, (hol laksz, miből élsz itt, ki kezeskedik érted, mi célból vagy itt, stb...) és szimpatikus vagy az ügyintézőnek, beveszi a paksamétádat. (Egyébiránt valahol gyanús lehet kicsit, ha valaki sokadjára kér turistavízumot.) Ennél a pultnál beviszik az adataidat a rendszerbe, kapsz vonalkódot, és egy másik sorszámot, meg egy mágneskártyát, amivel fel kell menned a 6.emeletre, a „foreigner service lobby”-ba. Ott aztán VÁRSZ, VÁRSZ, VÁRSZ. És ha sorrakerülsz, megint kapsz ellenőrző kérdéseket, aztán legvégül egy cetlit, amire rá van írva, hogy mikor jöhetsz a vízumodért. Ez a „sajtpapír” jelenti ideiglenesen az útleveledet, mivel az igazit ELVESZIK és ott tartják.

Ha egy hét múlva visszajön az ember, végigállja háromszor a sort. (Egyszer a bejelentkezés miatt, egyszer a pénztár miatt, - hogy kifizette a körülbelül 200 yüan díjat (cirka 6000 ft) – egyszer pedig egy másik emeleten magáért a vízumért is újabb sorállást kell kibírni.) Na, ez az a röpke procedúra, amire ma az egész napom ráment, és amiért cserébe kaptam egy rohadék, múlni nem akaró migrént.

Megéri...?

A Chen nemzetség akadémiája

Chen Clan Academy (Chenjiaci) a legjobb állapotban fennmaradt hagyományos épület Kantonban. A XIX. század végén épült, Guangxu császár uralkodása és a Qing dinasztia alatt. (Most azon gondolkodom, hogy ha nekidurálnám magamat sem tudnám soha megtanulni a régi, letűnt nagy kínai birodalom dinasztiáinak és császárainak nevét...) Az akadémia leginkább az ősök tiszteletére szolgált, valamint a Chen família leszármazottjainak ideiglenes tartózkodási helye volt, amikor hivatalos eljárás, császári vizsgálat vagy peres eljárás folyt Kantonban. A 9 főépületet verandák kötik össze, és szimmetrikusan kapcsolódnak egymáshoz. A hatalmas kapu bejáratát a buddhista templomokhoz hasonlóan indiai ősi istenek védik. Maga az építmény ma Szépművészeti Akadémiaként, múzeumként és templomként is funkcionál.

Azt meg kell hagyni, hogy ilyen szépen cizellált, aprólékos műgonddal megmunkált homlokzati mintákat, gyönyörűen gravírozott reliefeket nemigen láttam máshol. Fafaragások, kerámia szobrocskák, gazdagon díszített falfestmények mutatják be a számtalan történelmi karaktert, legendát és eseményeket a dicső múltból. 1959-ben alapították meg itt a Népi Iparművészeti Múzeumot, mely az ország minden területéről – de főként a tartományból – gyűjtötte be a népművészet remekeit, kulturális emlékeket és népszokásokat. A fontos történelmi és kulturális szerepe miatt a kormány a Chen Akadémiát beválasztotta az Öt kecske városának (Guangzhou-nak) a "Nyolc legfontosabb látnivaló" kategóriájába, ezen kívül természetesen műemlék jellegű, fokozottan védett épület.

A Chen Akadémia azért kellemes hely, mert miközben el-eltéved az ember a termeket összekötő folyosókon és kerti utakon ("Qingyun sétányok"), alig bírja a fejét kapkodni jobbra-balra, alant s felent, olyan káprázatos mestermunkákat lát a falakon, tetőkön vagy éppen a padlón. Ha betéved az ajándékboltba, akkor ott sem a „gagyit” árulják, többszörös áron, hanem igazi kézművesek (előtted készítik) portékáit teszik a polcokra. Ha pedig valaki elfárad a különböző funkciójú blokkok feltérképezésében (múzeumok és kiállítások, buddhista templom és a különféle mesterségek csarnokai), akkor kellemes pihenőre lel a kis fengshui kertben, hátul, ahol elüldögélhet kedvére, egy hideg jámin tea kortyolgatása közben. Na, ezeket a helyeket kedvelem én Kínában, s bár voltak kétségeim, még jó, hogy vannak ilyenek is.

Vicces tea, gyöngyökkel

Újfajta őrület tombol Ázsiában, a neve „Gyöngy tea”. Nem kellett hozzá más, csak egy sziporkázóan jó ötlet, és máris virágzó üzletet lehet nyélbeütni a kreativitással. A gyerekek óriási piacot jelentenek, főleg Kínában. Márpedig valószínűleg ez az egyetlen forma, ahogyan megissza a teát az aprónép. Legfőképpen azért, mert nagyon „funny”, ahogy kinéz, és elég viccesen lehet elfogyasztani. Amikor Kínába érkeztem, szinte minden teázóban, kávézóban láttam ezt a furcsa keveréket. Opálos (tejes) folyadék, az alján sötétszínű golyókkal. Fogalmam sem volt, mi lehet az, legfőképpen az aloéra tippeltem, bár az alapvetően nem barna. Mint kiderült, az ital alap variációja a következő: egyszerű – a szokásosnál kevésbé cukrozott – tejes teába tápióka gyöngyöket tesznek. Aztán vagy melegen, vagy jéggel szervírozzák, hatalmas széles szívószállal, hogy fel lehessen szippantani vele a nagyra duzzadt labdacsokat. Na, ez a „pearl tea”, vagy a „bubble tea”, vagy a „zhen zhu nai cha” – tisztességes kínai nevén.

Ez a specifikus tea állítólag Tajvanról származik, és diadalmenete még most is tart. Mindig átlátszó pohárba töltik, mert úgy klassz a látvány. Az ital a pasztell minden színében pompázhat, attól függően, hogy milyen teából készítik. A lényeg, hogy tej kerül bele, no meg a tápióka gyöngyök. Ez utóbbi önmagában totálisan ízetlen, és az állaga is elég bizarr. Olyan, mint egy kocsonyás, nyúlós labdacs, ami kissé rágós is. A nagy sikerre való tekintettel fagyasztott állapotban, különféle méretben, nagy zacskóval lehet a gyöngyöket megvenni, hogy utána minden házilag készített teát fel lehessen vele dobni. A tápióka , - ami egyébként manioka is – eléggé egészséges élelmiszer, fehérje és vitamindús, egyszóval a „gyöngytea” egy frappáns párosítása a kellemesnek a hasznossal. Itt Kínában minden gyerek rajong érte, és az iskola után ez az első, amit inni szoktak.

Furcsa 'tápióka-kígyó'
a poharamban

Unokahúgom, Arisa, örven-
dezik a gyöngyöknek :)

Jómagam kiköpködöm a bogyókat, mert nem visz rá a lélek, hogy lenyeljem – egyszerűen az állaga miatt. Ez amolyan „se íze, se bűze” dolog. Ha gyerek lennék, valószínűleg élvezném, mert ők imádnak vele óriási vákumos cuppantásokat produkálni, amikor próbálják a széles szívószálon keresztül felszippantani. Durrantgatni is szokták a labdacsokat, meg célba köpködni vele. Én jártam már úgy is, hogy – valószínűleg kedvességből és vendégszeretetből – hatalmas tápioka ’kígyókat’ pakoltak a finom tejes teámba, mondván, hogy hadd örüljön a külföldi a mi helyi specialitásunknak. J (Képzelhetitek, hogy örültem neki...)

Mondom: karácsony.

Kína, Guangzhou, Tee Mall üzletközpont, földszint, Starbucks. Kint tombol a nyár, hétágra süt a nap, 30°C körül járhat. Idebent lefagyaszt a légkondi, talán jó is így, mert némi karácsonyi hangulatért jöttem be. Sehol sincs, nyoma sincs az ünnepnek és a télnek, miközben én LELKILEG meg a BELSŐ ÓRÁM szerint már tobzódnék az adventi készülődésben, és jobb híján elviselhetetlen decibellel nyomatom a fülembe az MP-ról a téli albumokat. (...) Olyan elveszettek vagyunk, mi, külföldiek, vagy – hogy úgy mondjam:  - „nyugatiak” vagy „európaiak”, itt keleten, Ázsiában. Látok egy-két hozzám hasonló szerencsétlent csellengeni, főleg a Starbucks-ok és Costa coffee-k környékén. Rezignált, feladó ábrázattal kutakodnak a hazai(bb) ízek után, a lélekhez közel(ebb)álló hangulat után. Lerí róluk, hogy SOHA nem fognak aklimatizálódni.

Igen, itt legalább már karácsony van. Műkarácsony, szimulákrum idill, de sötétzöld és piros színekben, vattapamacs hóval.  Ami nincs, és hiányzik, az ember próbálja megteremteni. Ha nem sikerül megkreálni, próbálja elképzelni. Úgy képzelem, hogy advent közeleg. Lezárom a szemem és a látásom perifériáit, és csak az óriás fagyöngyöt imitáló piros gömbre fókuszálok. Előttem a „segédeszközök”, cranberry white chocolate moccha és ugyanolyan fehér csokis torta, valamint egy bazinagy (csicsás) ünnepi termosz. (Szeretem a bazinagy csicsás ünnepi termoszokat.) Karácsony, karácsony... szuggerálom magamnak. Fülembe a White christmas erősen szabadon értelmezett, improvizatív jazz-es feldolgozása kúszik. Mondom, karácsony...

A barista srác kijön a pult mögül, összeszedi az ünnepi dekorációval kipingált piros papírpoharakat, és látom, hogy rövidnadrágban van. Koncentrálj: KARÁCSONY. A légkonditól kezdenek kihűlni a végtagjaim, tehát a hőérzetem már sikeresen december eleje felé tendál. Az orromat megcsapja a tipikusan ázsiai, fűszeresen markáns ételszag. Hát igen, ebédidő van. A kirakatüvegben látom, hogy a plaza alkalmazottjai a Jusco-ból hozott átlátszó dobozukban viszik az udvarra a kajájukat. Kínai gőzölt gombóc és szottyos üvegtészta, polip saslikkal a tetején. CSAKAZÉRTIS KARÁCSONY.

A CD lejátszó átvált a ’What child is this’-re – kedvenc karácsonyi dalom. Belekortyolok  a fehér mocchá-ba, és az emlékek hívatlanul, kényszer nélkül és könnyedén tűnnek elő a múltból. (Letűnt karácsonyok szelleme...?) Tavaly karácsony van, otthon vagyok. Már túlvagyunk anyám lucullusi ünnepi fogásain, ajándékot is bontottunk. Megnéztük a Grincset is, bámultunk a gyertyák imbolygó fényébe. Megajándékoztuk a kutyákat is. A lakásban minden szegletében karácsony van, az én művem. A betlehemi jelenet kint van a komódon, apró vörös lámpa villog tűz gyanánt a kis Jézus mellett. Éjjel két óra is elmúlt, alszik mindenki, csendes a ház. Csak én vagyok fent. Pokrócba burkolva fekszem a kanapén a nappaliban, körülöttem bejgli és pogácsa maradék, meg még vagy háromféle süti, és persze zselés szaloncukor. Egyre nehezülő gyomorral, végtagokkal és szempillával – mégis nagy-nagy megelégedettséggel és nyugalommal – nézem a tévé éjjeli műsorát. Zeffirelli Napfivér, Holdnővér-ét.

Karácsony, mondom én. Menni fog ez, már érzem. Nincs veszve semmi. Az ünnep ott van, ahová megteremted. Egyébként meg ha itt BENT már megvan, - valahol a harmadik bal borda felső széle felett, egy (jó esetben) percenként  74- et dobbanó, háromszoros falú, kúp alakú izomkötegben – akkor máshol már nem is olyan fontos, hogy ott legyen.

Baiyun Shan, vagyis „White Cloud mountain” – Fehér Felhő hegy.

Guangzhou 8 legfontosabb látnivalóinak egyike, a "Város Tüdeje". Költőket, írókat, művészeket ihletett meg a szépsége. 28 négyzetkilométeren fekvő csodálatos természet, lankákkal és völgyekkel, mindig zöld erdőkkel és kanyargó patakokkal, csobogókkal, tavakkal és vízesésekkel. Mesterien kiépített nemzeti park, különleges látnivalókkal. Nevét onnan kapta, hogy tiszta időben fehér felhők ereszkednek a csúcsaira, és pompás panoráma tárul az alattuk elterülő Guangzhou-ra.

Eddig a tények. Tényeken kívül annyit, hogy ha tehetném, hetekig a Fehér Felhő hegyeit járnám, keresztül-kasul. Olyan, mintha egy másik világban barangolna az ember, egy ősdzsungelben vagy a Jóisten alkotta paradicsomban. A monumentális területet persze nem lehet egy vagy két nap alatt bejárni. Komolyan szervezett turista útvonalakat alakítottak ki, amelyeket nagyobbacska golfkocsikon is meg lehet járni. A kilátópontok az itteniek számára bizonyára megszokott látvánnyal bírnak, nekem azonban még mindig különlegesek a szépen ívelt tetőszerkezettel ellátott pagodák. A pihenőhelyeken az étel és ital normális áron kapható, nem pedig dupla-tripla haszonnal, ahogy azt megszoktam otthon. Bár kicsit merész hegynek nevezni a 382 méteres legmagasabb csúcsot, kétségkívül a legszebb panoráma látható innen a városról.

Kínában, úgy tartják, minden hegynek megvan a maga buddhista kolostora. A Baiyun Shan-énál szebbet még nem láttam. Az eddig látottakból a legrégibb, és ódon varázsával, csendes magányával szinte visszafordítja az időt a látogató számára. Számtalan lépcsőfokon, az erdő sűrűjében kell aláereszkedni a Nengren templomhoz, mely valóban szinte láthatatlanul bújik meg az erdőben a sziklák tövében, egy aprócska patak és tó partján. Idilli csend és béke honol az ősi falak között, és csak a füstölők felszálló tömény illata és az imadobok halk morajlása jelzi a hegyen járó turistának, hogy valahol egy buddhista kolostor lapul a fák között. Órákat lehet elidőzni a szent helyen. Az egyik utacska végén illatos teaház nyitott kapuja hívogat, a főudvaron ősrégi harangtorony lezárt ajtaja védi az imára hívó, óriási rézharangot. Kissé képzavaros a látvány, ahogy felnézünk az antik sárkánydíszes tetőre, és a modern ’cable car’ kapszulái suhannak el felette csendesen.

A libegő vagy kötélpálya a hegyorom központi kilátójától halad lefelé egy meseszép völgy fölött, egészen a déli kapuig. Az utazás elég hosszú ideig tart ahhoz, hogy csodás fényképeket készítsünk az Öt Kecske városáról, vagy a még mindig mélyzöld fákkal teli Luhu völgyből kikandikáló Nengren templom pagodáiról. Az el kell mondanom, hogy mint a legtöbb kínai park, a Fehér Felhő hegy sem alkalmas arra, hogy vadregényes ösvényeken járjunk, akár az igazi hegymászók. Leginkább kiépített aszfalton vagy földúton lehet vándorolni, és az utak mentén pontos instrukciókkal ellátott jelzőtáblák informálnak a következő állomásról. A bokrokban elhelyezett hangszórókból meditatív kínai zene szól, és vadkempingezésre és piknikezésre sincs lehetőség. Mindemellett a hegy olyan varázslatos látványokat kínál, és olyan megkapó hangulata van, hogy én magam ígéretet tettem arra, hogy mindenképpen visszatérek ide, hogy minden egyes útvonalát végigjárjam, kilátópontjait megcsodáljam.

Fenék nélkül, avagy a 'kai dang ku' reneszánsza

Még ha a leggazdagabb ország is lesz Ázsiában Kína, még ha a robbanásszerű  gazdasági fellendülése még most is tart, még ha egyre fejlettebb technológiával is bír, még ha Európa is tőle vár financiális segítséget, még ha világhatalommá is válik... AKKOR SEM fogja kipótolni azt az apró részt a kisgyerekek nadrágjának a fenekén... AKKOR IS töretlen népszerűséggel bír a lyukas pantalló a bébik és totyogók ülepén, és nincs az az Isten (Buddha, pártvezető...) aki ezt megváltoztatja.

’Kai dang ku’ a neve a fentebb írt ruhadarabnak. Én magam csak legendákat hallottam róla, és azt gondoltam, hogy ez is eltűnt a süllyesztőben, mint annyi minden ízléstelen, haszontalan és maradi dolog, amiről sikerült már leszokniuk az ázsiaiaknak. Nos, a nyitott nadrág megmaradt. Igen, tudom, hogy hihetetlen, (döbbenetes, vicces, bizarr vagy visszataszító – tetszés szerint lehet választani) de naponta találkozom vele a kölkök alsófelén, a szárítókon, a ruhaboltokban. Nekünk, nyugatibb-északibb embereknek, nehezen veszi be az agyunk, hogy miként ENGEDHETIK ezt a szülők mindennapi és UTCAI viseletként. Mert mi például a felfázás rettenetén szocializálódtunk, na meg a beteges tisztaság (túl)alkalmazásán. Tény az, hogy itt az állandó fülledt időjárás lehetővé teszi, hogy ne aggódjon az anyuka a megfázás miatt. Tény az is, hogy sokkal kényelmesebb a kisgyerek számára, amikor „szükség” van. (Azt viszont megint csak nem minősíteném, hogy a gyerekek lépten-nyomon, és ott végzik a kisdolgukat, ahol és amikor akarják. Utca közepén, buszmegállóban, szemetes kuka felett. ENGEDETT ÉS TOLERÁLT dolog ez, amiért nálunk otthon büntetés jár.) Arról pedig, hogy mennyire nem higiénikus és piszkos a lyukas nadrág használata, szintén nem kell meggyőzni mást – másik kontinensen.

Ezek azok a helyzetek, amelyekben nehéz nem ítélkezni. Tegnap vendégségbe, babalátogatóba jöttek a Húgomékhoz, és hoztak ajándékba babaruhát neki, vagyis Isamunak, a kicsi fiának. A Húgom persze soha nem ad ilyen nadrágot a gyerekeire, így csak mosolyogva mutatta az ominózus darabokat. (Még csak esélyünk sincs bevarrni sem, olyan jól van kitalálva.) Egy időben úgy tűnt, hogy a kai dang ku kimegy a divatból Kínában is, és helyette az eldobható pelenkák veszik át az uralmat. De láss csodát, milyen erősen gyökereznek egyes szokások -  és megszokások, akár az öltözködés terén is: összekötvén a kellemest a hasznossal – és a megszokottal, most már a pampers kerül alulra, és utána ráadják a kisgyerekekre a lyukas, fenék nélküli nadrágot vagy harisnyát. Sok divattervező boldog lenne, ha a kreációi ilyen töretlen népszerűségnek örvendenének, mint a lyukas, aljanélküli  nadrágok Ázsiában. :)

Guangzhou, az Öt Kecske városa

Történt egyszer hajdanán – és ez igencsak régen esett meg, még a Zhou dinasztia idején, Krisztus előtt jó párszáz évvel -, hogy hatalmas és múlhatatlan éhínség tombolt Kantonban. A jórészt halászok lakta tengerparti város nem ismerte a gazdálkodást, így nem tudtak kilábalni a bajból. Az emberek sokadjára imádkoztak, amikor egyszer csak öt Halhatatlan istenség ereszkedett le az égből a földre. Mennyei ének szállt, az istenek színes felhőkön érkeztek, még színesebb ruhákban, és hatalmas kecskék hátán lovagoltak. Szájukban pedig rizskévét tartottak, melyet az ott élő embereknek adtak, és megtanították őket a rizstermelésre. Imádkoztak a városért, és azzal az ígérettel és áldással fejezték be a ceremóniát, hogy Kantonban soha többé nem lesz éhínség és terméketlen fölt. Ezzel visszaemelkedtek az égbe, az öt kecske pedig maradt a hegyoldalban és kővé változott. E varázslatos népi mítosz révén nevezik Guangzhou (Kanton) várost azóta az Öt kecske városának.

A legendához tartozik még az a tény, hogy soha nem sikerült dűlőre jutni az állatok konkretizálását illetően – mármint hogy kecske vagy kos volt az 5 isteni hordozó. A kínai névben ugyanis (Wuyang Shixiang) a ’yang’ szó kecskét és kost egyaránt jelent. Így az angol nyelvű útleírások is felváltva nevezik a várost City of five goat/ram-nek. Továbbá nem tudom, hogy csupán csak a kínai mezőgazdasági propaganda állítása, vagy valóban igaz-e, de Kanton minden évben rekordtermést ad rizsből, és az mindenképpen igaz, hogy a régió leggazdagabb városává gazdálkodta ki magát. A kecskék/kosok pedig Guangzhou népszerű jelképei lettek.

Ez azt is jelenti, hogy lépten-nyomon beléjük botlom mindenhol. A buszokon található  képernyőkön 5 animált gida tanmeséit látni, az építkezések óriási transzparenseiről is ők ’mosolyognak’ le. A téma legnívósabb ábrázolását a Zhenhai pagodában láttam, a Történeti Múzeumban, szépséges falfestmény formájában. A  Yuexiu parkban található 5 kecske szobra zarándokhellyé vált, és illik vele fényképezkedni minden Kantont megjárt turistának. A legprofánabb forma a Starbucks-ok polcairól köszön vissza, ahol 5 kecskés termoszok és bögrék sorakoznak. Az állatok 2010-ben a városban tartott Ázsia Játékok hivatalos kabala állatkái lettek, onnantól még nagyobb népszerűségnek örvendenek. Akad továbbá saját templomuk is, a Wu Xian Guan (Az Öt Mennyei Lény temploma), ami méltó kegyhely az öt Halhatatlannak és az isteni kecskéknek – egyaránt.

Taoizmus és maoizmus

Valami bizonyára rémlik még a gimnáziumi történelem órákról a „kulturális forradalomról”. Valamikor a múlt században (ezredben!), a 60-70’-es években történt meg a nagy ideológiai és politikai tisztogatás, aminek a révén az oktatás, kultúra és művészetek terén is szigorú szűrést végzett a Párt, hogy megszabadítson mindent és mindenkit a „burzsoá befolyástól”. Milliókat jelentettek fel a „hithű” kommunisták és elvakult Mao-hívők. Bebörtönzések és kivégzések tarkították a rettegett időszakot – ez bizonyára ismert a mi, szomorú magyar történelmünkből is. Ami még szomorúbb, hogy a folyamat Kínában nem csak a revizionista törekvéseket kívánta megakadályozni, hanem leszámolt az ősi, tradicionális kínai múlttal és kultúrával is. Ennek az áldozata lett rengeteg szép buddhista kolostor, műemlék, és számtalan csodálatos művészi érték: szobrok, festmények, filmek, és könyvek, melyeket elégettek az pártfunkcionáriusok. A kulturális örökség, mint olyan, megszűnt létezni, a haladó szellemű értelmiség pedig el lett hallgattatva.

S bár én csak olvastam róla, megdöbbentő, hogy itt Kantonban lépten-nyomon találkozom is a „kulturális forradalom” elkeserítő eredményeivel. A Peasant Movement Institute – melyet leghűségesebben „Munkás és Parasztmozgalmi Intézet”-nek fordíthatnék – a legékesebben példázza az esztelen kommunista tombolást. Elég, ha csak annyit írok, hogy egy 14. századi, hajdanán gyönyörű konfuciánus templomot rendeztek be anno egy mozgalmi szakképzési intézetnek. Itt tanították az idealisztikus eszmékkel rendelkező lelkes fiatalokat, hogy ők utána szétszéledve az országban terjeszthessék a szocializmus és kommunizmus dicső tanait. Maga a nagy Mao is tevékenykedett itt igazgatóként.

Egyszóval elég ellentmondásos látvány volt az ősi, Ming dinasztia idején épült gyönyörű buddhista kolostor helyén látni és érzékelni a még mindig aktívan működő „vörös propagandát”.  Az ember épp elmélázna a bejáratnál a kis tónál, amin tavirózsák himbálóznak, de ahogy átkel a kőhídon, hatalmas transzparenssel találja magát szembe, ami a dicsőséges kommunizmust hirdeti. (gondolom) Az egykor buddhista imatermek később iskolai tantermekké lettek átalakítva, ma pedig szintén a szocializmust felmagasztaló kiállítások vannak itt. A hajdanán szép és nyugalmas napokat élt vallási helyet most még mindig a „kommunizmus kísértete” járja át. Itt még fényképezni is tilos, nehogy rossz fényt vessen a rendszerre egy-egy rosszul megválasztott vagy kommentált fotó. Furcsa és ambivalens élmény volt ennek az intézetnek a folyosóin, udvarán és kertjében sétálni. A nagy-nagy nyugalom mellett csak egyfolytában azon méláztam, hány és hány hasonlóan gyönyörű kulturális helyen végzett alapos és visszafordíthatatlan pusztítást az a kommunista rezsim, amely még most is aktívan működik Kínában.