China in your hand: A Chen nemzetség akadémiája

2011. november 20., vasárnap

A Chen nemzetség akadémiája

Chen Clan Academy (Chenjiaci) a legjobb állapotban fennmaradt hagyományos épület Kantonban. A XIX. század végén épült, Guangxu császár uralkodása és a Qing dinasztia alatt. (Most azon gondolkodom, hogy ha nekidurálnám magamat sem tudnám soha megtanulni a régi, letűnt nagy kínai birodalom dinasztiáinak és császárainak nevét...) Az akadémia leginkább az ősök tiszteletére szolgált, valamint a Chen família leszármazottjainak ideiglenes tartózkodási helye volt, amikor hivatalos eljárás, császári vizsgálat vagy peres eljárás folyt Kantonban. A 9 főépületet verandák kötik össze, és szimmetrikusan kapcsolódnak egymáshoz. A hatalmas kapu bejáratát a buddhista templomokhoz hasonlóan indiai ősi istenek védik. Maga az építmény ma Szépművészeti Akadémiaként, múzeumként és templomként is funkcionál.

Azt meg kell hagyni, hogy ilyen szépen cizellált, aprólékos műgonddal megmunkált homlokzati mintákat, gyönyörűen gravírozott reliefeket nemigen láttam máshol. Fafaragások, kerámia szobrocskák, gazdagon díszített falfestmények mutatják be a számtalan történelmi karaktert, legendát és eseményeket a dicső múltból. 1959-ben alapították meg itt a Népi Iparművészeti Múzeumot, mely az ország minden területéről – de főként a tartományból – gyűjtötte be a népművészet remekeit, kulturális emlékeket és népszokásokat. A fontos történelmi és kulturális szerepe miatt a kormány a Chen Akadémiát beválasztotta az Öt kecske városának (Guangzhou-nak) a "Nyolc legfontosabb látnivaló" kategóriájába, ezen kívül természetesen műemlék jellegű, fokozottan védett épület.

A Chen Akadémia azért kellemes hely, mert miközben el-eltéved az ember a termeket összekötő folyosókon és kerti utakon ("Qingyun sétányok"), alig bírja a fejét kapkodni jobbra-balra, alant s felent, olyan káprázatos mestermunkákat lát a falakon, tetőkön vagy éppen a padlón. Ha betéved az ajándékboltba, akkor ott sem a „gagyit” árulják, többszörös áron, hanem igazi kézművesek (előtted készítik) portékáit teszik a polcokra. Ha pedig valaki elfárad a különböző funkciójú blokkok feltérképezésében (múzeumok és kiállítások, buddhista templom és a különféle mesterségek csarnokai), akkor kellemes pihenőre lel a kis fengshui kertben, hátul, ahol elüldögélhet kedvére, egy hideg jámin tea kortyolgatása közben. Na, ezeket a helyeket kedvelem én Kínában, s bár voltak kétségeim, még jó, hogy vannak ilyenek is.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Prológus

„Nem az a dicsőség, hogy soha nem esünk el, hanem az, hogy mindig felkelünk, valahányszor elesünk.”

Konfuciuszban, a 2500 éve élt kínai bölcsben – aki a fenti gondolatot tanította – és bennem csupán egy-két közös vonás akad. Ő sokat vándorolt, kevés helyen tudott megmaradni. Egész életét állandó változás jellemezte – akárcsak az enyémet. Nem állítom, hogy ez jó. De az bizonyos, hogy akármerre járok, megpróbálom olyan szemmel látni és láttatni a dolgokat, hogy azok életem tartalmas, szerves, élményekkel teli és felejthetetlen részévé váljanak; s talán kicsit azoké is, akik olvassák ezeket a sorokat.

Webes naplóim elején mindig leírom, hogy képtelen vagyok objektívan, érzelmek nélkül tolmácsolni a körülöttem lévő világot. Így volt ez Angliában, Koreában és Magyarországon is. Mert ez a világ néha – sokszor! – olyan gyönyörű, az emberek olyan érdekesek, a mindennapi életük, kultúrájuk és művészetük pedig olyan különleges és fantasztikus, hogy arról nem lehet pusztán tényszerűen tudósítani. Hála az Égieknek, megvan bennem a „rácsodálkozás” képessége, még ha ezt sokan gyermeki naivitásnak, felesleges idealizmusnak tartják; - mea culpa, mea maxima culpa! :)

Március óta tudom, hogy Kínában fogok élni egy ideig. Akkor kaptam ugyanis egy levelet a Húgomtól, melyben egy invitálás volt. Ő 12 éve él Kantonban, a tartomány fővárosában, Guangzhouban. Amellett, hogy most várja a hetedik kisbabáját, iskolát és napközit nyitott a helyi gyerekek számára. Elkél a segítség, és én szívesen jöttem. Olyan, mintha hazajöttem volna. Korea után ugyanis azt bizonyosan tudom, hogy az én „lelkiotthonom” nem Európában, hanem Ázsiában van.
A legfontosabbat elfelejtettem. :) Biankának hívják, 19 éves. Sokan mondják, olyan, mint én. Erre mindig azt válaszolom, hogy ha én vagyok a prototipus, Ő a lényegesen továbbfejlesztett változat, az 1.01-es modell. A Lányom, a Legszeretettebb, legfontosabb. Nélküle nem lennék az – és olyan, aki és amilyen vagyok. A legjobb barátom, a legigazabb és legkedvesebb – Írországban él. Neki köszönhetem a kínai –és mindegyik más blog – tetszetős design-ját. ...Más nincs is, akiről írni érdemes.

Végezetül álljon itt még egy gondolat, megint Lao Ce-től. „A vérbeli utazónak nincsenek konkrét tervei, és nem szándékozik mindenáron célba érni.” Nincs célom, nincs tervem. Remélem, egy ideje már nem csak „turista” vagyok, hanem „utazó”. Vágyam mindössze annyi, hogy ne csak éljem, hanem MEGÉLJEM az életemet, ha lehet, a szeretteim körében. És talán lassan – de nem görcsösen – elérjem és megtartsam egy-egy pillanatra magamban azt a törékeny, pókhálófinom, szivárványszínű buborékot, melyet állandóan keresünk és úgy hívunk: HARMÓNIA.