Mondom: karácsony.

Kína, Guangzhou, Tee Mall üzletközpont, földszint, Starbucks. Kint tombol a nyár, hétágra süt a nap, 30°C körül járhat. Idebent lefagyaszt a légkondi, talán jó is így, mert némi karácsonyi hangulatért jöttem be. Sehol sincs, nyoma sincs az ünnepnek és a télnek, miközben én LELKILEG meg a BELSŐ ÓRÁM szerint már tobzódnék az adventi készülődésben, és jobb híján elviselhetetlen decibellel nyomatom a fülembe az MP-ról a téli albumokat. (...) Olyan elveszettek vagyunk, mi, külföldiek, vagy – hogy úgy mondjam:  - „nyugatiak” vagy „európaiak”, itt keleten, Ázsiában. Látok egy-két hozzám hasonló szerencsétlent csellengeni, főleg a Starbucks-ok és Costa coffee-k környékén. Rezignált, feladó ábrázattal kutakodnak a hazai(bb) ízek után, a lélekhez közel(ebb)álló hangulat után. Lerí róluk, hogy SOHA nem fognak aklimatizálódni.

Igen, itt legalább már karácsony van. Műkarácsony, szimulákrum idill, de sötétzöld és piros színekben, vattapamacs hóval.  Ami nincs, és hiányzik, az ember próbálja megteremteni. Ha nem sikerül megkreálni, próbálja elképzelni. Úgy képzelem, hogy advent közeleg. Lezárom a szemem és a látásom perifériáit, és csak az óriás fagyöngyöt imitáló piros gömbre fókuszálok. Előttem a „segédeszközök”, cranberry white chocolate moccha és ugyanolyan fehér csokis torta, valamint egy bazinagy (csicsás) ünnepi termosz. (Szeretem a bazinagy csicsás ünnepi termoszokat.) Karácsony, karácsony... szuggerálom magamnak. Fülembe a White christmas erősen szabadon értelmezett, improvizatív jazz-es feldolgozása kúszik. Mondom, karácsony...

A barista srác kijön a pult mögül, összeszedi az ünnepi dekorációval kipingált piros papírpoharakat, és látom, hogy rövidnadrágban van. Koncentrálj: KARÁCSONY. A légkonditól kezdenek kihűlni a végtagjaim, tehát a hőérzetem már sikeresen december eleje felé tendál. Az orromat megcsapja a tipikusan ázsiai, fűszeresen markáns ételszag. Hát igen, ebédidő van. A kirakatüvegben látom, hogy a plaza alkalmazottjai a Jusco-ból hozott átlátszó dobozukban viszik az udvarra a kajájukat. Kínai gőzölt gombóc és szottyos üvegtészta, polip saslikkal a tetején. CSAKAZÉRTIS KARÁCSONY.

A CD lejátszó átvált a ’What child is this’-re – kedvenc karácsonyi dalom. Belekortyolok  a fehér mocchá-ba, és az emlékek hívatlanul, kényszer nélkül és könnyedén tűnnek elő a múltból. (Letűnt karácsonyok szelleme...?) Tavaly karácsony van, otthon vagyok. Már túlvagyunk anyám lucullusi ünnepi fogásain, ajándékot is bontottunk. Megnéztük a Grincset is, bámultunk a gyertyák imbolygó fényébe. Megajándékoztuk a kutyákat is. A lakásban minden szegletében karácsony van, az én művem. A betlehemi jelenet kint van a komódon, apró vörös lámpa villog tűz gyanánt a kis Jézus mellett. Éjjel két óra is elmúlt, alszik mindenki, csendes a ház. Csak én vagyok fent. Pokrócba burkolva fekszem a kanapén a nappaliban, körülöttem bejgli és pogácsa maradék, meg még vagy háromféle süti, és persze zselés szaloncukor. Egyre nehezülő gyomorral, végtagokkal és szempillával – mégis nagy-nagy megelégedettséggel és nyugalommal – nézem a tévé éjjeli műsorát. Zeffirelli Napfivér, Holdnővér-ét.

Karácsony, mondom én. Menni fog ez, már érzem. Nincs veszve semmi. Az ünnep ott van, ahová megteremted. Egyébként meg ha itt BENT már megvan, - valahol a harmadik bal borda felső széle felett, egy (jó esetben) percenként  74- et dobbanó, háromszoros falú, kúp alakú izomkötegben – akkor máshol már nem is olyan fontos, hogy ott legyen.