A Lótusz völgy - Lianhuashan.

A Lotus Hill a kínai tartózkodásom legyik, ha nem legnagyobb élménye. Olyan kirándulás, amelyet szépemlékű, egyszeri és megismételhetetlen alkalommá varázsoltak a körülmények, a hangulat, és azok az emberek, akiket az utamba sodort akkor a Jósorsom. Történt ugyanis, hogy végtelenül elveszve zötykölődtem egy külvárosi buszjáraton, amikor két kínai fiatal megszólított, egy lány és egy fiú. Hálásan és nagy örömmel kértem meg őket, hogy kalauzoljanak el a völgyben, mert már többször eltévedtem. Báty és húg voltak, Ming és Lily, és így utólag van egy olyan sejtésem, hogy Kínában is élnek – inkognitóban – ferde szemű és szénfekete hajú, mosolygós őrangyalok.

A Lótusz Hill, - ami valójában egy óriási méretű kiránduló park, hegyekkel és völgyekkel, tavakkal és patakokkal, meseszerű természeti képződményekkel és rengeteg csodálatos lótuszvirággal – közvetlenül a parton fekszik, ott, ahol a Pearl (Gyöngy) folyó beleömlik a Dél-Kínai tengerbe. Hajdanán itt egy ókori homokkőbánya volt, mely végül filmdíszletszerű, fantasztikus szcénát varázsolt a környékre. A tündér fáma szerint az ősi időkben egy gonosz sárkány élt a tengerben, és szájával óriás hullámokat kavarva árasztotta el a földeket. Arra járt akkor éppen a Könyörület Istennője, és látván az ott élők szenvedését, saját lótuszvirágát dobta a tengerbe a sárkány elé, megszelidítvén azzal a fenevadat. A monumentális lótusz (alakú kőszikla) ma is látható, emiatt lett a hely neve Lotus Hill.

A főkapun belépve térképet kapunk a kezünkbe, hogy azon kövessük végig az ajánlott útvonalat. A Lótusz tónál kezdődik az út, ahol szépen megkreált kis pagodáról lehet nézelődni a víz felé. Persze az aranyhalak, teknősök és hattyúk is ott úszkálnak, kötelező tartozékként. Innen a valóban lenyűgöző Lotus Fairyland-be jutunk, ahol igazi vízi tündérrózsák ringatóznak a tavakon, szebbnél szebb színekben és formákban. Az ódon kőbányába érve igazi sziklaerdőbe, sziklavárosba jutunk. Olyan fantázianevei vannak a kőformáknak, mint Sword Gate (Kard kapu), Swallow Cliff (Fecske szikla) vagy Bridge of Immortal (Halhatatlan híd). Az embernek olyan érzete van, mintha Mória bányáiban járkálna... J

Hamarosan egy gigantikus kősziklába vájt buddhista templom mellett visz el az út, és nem is csodálkozom, mert itt Kínában – úgy tartják – minden hegynek megvan a maga kolostora. Rövid ejtőzés után tovább kapaszkodunk valódi célunk felé, ami az óriási, messziről csillogó arany buddha szobor, a Kwan-Jyn. Bizony mondom, felemelő érzés – testnek és léleknek is – párszáz lépcsőfok megmászása után visszatekinteni az alant nyugvó tengerre. Majd továbbmenni, és végül zakatoló tüdővel és remegő lábbal megállni, felnézni  az impozáns Buddha szoborra, majd fejet hajtani a Fényességes előtt. Az arannyal befuttatott kecses szobor visszatükrözi a nap fényét, a hátam mögül az „oh mani padme ohm” megnyugtató rigmusát, az ősi tibeti fohászt és mantrát ismételgeti egy hang. Kissé lesétálva balfelé a Lótusz templom hűvös árnyékába fordulok be, és csendben figyelgetem a bensőmben lassan, de biztosan kialakuló harmóniát.

A tágas udvaron piros selyemszalagokra írt, kívánságokkal telezsúfolt fügefa állt. Elméláztam egy percre, mennyi mindent írhatnék rá én is... no, és legalább ugyanennyi köszönetet is. Aztán hirtelen belémkarol egy kínai lány, hogy készíthet-e közös fotót kettőnkről. Bevált szokás ez, már meg sem lepődöm. Olyan ritka itt a „fehér ember”, hogy néha mosolyognom kell azon, hogy talán soha az életben nem leszek ilyen ’népszerű’, mint itt, Ázsiában...

Alkonyodik már, amikor az utolsó célállomáshoz érünk, aminek a neve – a változatosság kedvéért – Lótusz pagoda. A virágsziromszerű, emeletesen felépített tornyocska tipikus kínai forma, minden templom mellett megtaláható. Lótusz, igen, mindenütt. Köztudott, hogy Ázsiában a lótuszvirág elterjedt szimbólum, a buddhisták szent virága. Mocskos, sáros és vizes talajból fejlődik ki, és tündérien szép, istenien szabályos és tiszta virág lesz belőle. Tökéletesség, spirituális kiteljesedettség, átváltozás és energia – mindezt testesíti önmagában e szépséges növény. Nekem ’csak’egyszerűen gyönyörű. Jelképe annak a bennem rejlő tehetségnek, ami képessé tesz arra, hogy legyenek még ihletett és harmonikus pillanatai - az én nyughatatlan és kaotikus életemnek is.

(még több kép a facebook-on található)

A Chen nemzetség akadémiája

Chen Clan Academy (Chenjiaci) a legjobb állapotban fennmaradt hagyományos épület Kantonban. A XIX. század végén épült, Guangxu császár uralkodása és a Qing dinasztia alatt. (Most azon gondolkodom, hogy ha nekidurálnám magamat sem tudnám soha megtanulni a régi, letűnt nagy kínai birodalom dinasztiáinak és császárainak nevét...) Az akadémia leginkább az ősök tiszteletére szolgált, valamint a Chen família leszármazottjainak ideiglenes tartózkodási helye volt, amikor hivatalos eljárás, császári vizsgálat vagy peres eljárás folyt Kantonban. A 9 főépületet verandák kötik össze, és szimmetrikusan kapcsolódnak egymáshoz. A hatalmas kapu bejáratát a buddhista templomokhoz hasonlóan indiai ősi istenek védik. Maga az építmény ma Szépművészeti Akadémiaként, múzeumként és templomként is funkcionál.

Azt meg kell hagyni, hogy ilyen szépen cizellált, aprólékos műgonddal megmunkált homlokzati mintákat, gyönyörűen gravírozott reliefeket nemigen láttam máshol. Fafaragások, kerámia szobrocskák, gazdagon díszített falfestmények mutatják be a számtalan történelmi karaktert, legendát és eseményeket a dicső múltból. 1959-ben alapították meg itt a Népi Iparművészeti Múzeumot, mely az ország minden területéről – de főként a tartományból – gyűjtötte be a népművészet remekeit, kulturális emlékeket és népszokásokat. A fontos történelmi és kulturális szerepe miatt a kormány a Chen Akadémiát beválasztotta az Öt kecske városának (Guangzhou-nak) a "Nyolc legfontosabb látnivaló" kategóriájába, ezen kívül természetesen műemlék jellegű, fokozottan védett épület.

A Chen Akadémia azért kellemes hely, mert miközben el-eltéved az ember a termeket összekötő folyosókon és kerti utakon ("Qingyun sétányok"), alig bírja a fejét kapkodni jobbra-balra, alant s felent, olyan káprázatos mestermunkákat lát a falakon, tetőkön vagy éppen a padlón. Ha betéved az ajándékboltba, akkor ott sem a „gagyit” árulják, többszörös áron, hanem igazi kézművesek (előtted készítik) portékáit teszik a polcokra. Ha pedig valaki elfárad a különböző funkciójú blokkok feltérképezésében (múzeumok és kiállítások, buddhista templom és a különféle mesterségek csarnokai), akkor kellemes pihenőre lel a kis fengshui kertben, hátul, ahol elüldögélhet kedvére, egy hideg jámin tea kortyolgatása közben. Na, ezeket a helyeket kedvelem én Kínában, s bár voltak kétségeim, még jó, hogy vannak ilyenek is.

Baiyun Shan, vagyis „White Cloud mountain” – Fehér Felhő hegy.

Guangzhou 8 legfontosabb látnivalóinak egyike, a "Város Tüdeje". Költőket, írókat, művészeket ihletett meg a szépsége. 28 négyzetkilométeren fekvő csodálatos természet, lankákkal és völgyekkel, mindig zöld erdőkkel és kanyargó patakokkal, csobogókkal, tavakkal és vízesésekkel. Mesterien kiépített nemzeti park, különleges látnivalókkal. Nevét onnan kapta, hogy tiszta időben fehér felhők ereszkednek a csúcsaira, és pompás panoráma tárul az alattuk elterülő Guangzhou-ra.

Eddig a tények. Tényeken kívül annyit, hogy ha tehetném, hetekig a Fehér Felhő hegyeit járnám, keresztül-kasul. Olyan, mintha egy másik világban barangolna az ember, egy ősdzsungelben vagy a Jóisten alkotta paradicsomban. A monumentális területet persze nem lehet egy vagy két nap alatt bejárni. Komolyan szervezett turista útvonalakat alakítottak ki, amelyeket nagyobbacska golfkocsikon is meg lehet járni. A kilátópontok az itteniek számára bizonyára megszokott látvánnyal bírnak, nekem azonban még mindig különlegesek a szépen ívelt tetőszerkezettel ellátott pagodák. A pihenőhelyeken az étel és ital normális áron kapható, nem pedig dupla-tripla haszonnal, ahogy azt megszoktam otthon. Bár kicsit merész hegynek nevezni a 382 méteres legmagasabb csúcsot, kétségkívül a legszebb panoráma látható innen a városról.

Kínában, úgy tartják, minden hegynek megvan a maga buddhista kolostora. A Baiyun Shan-énál szebbet még nem láttam. Az eddig látottakból a legrégibb, és ódon varázsával, csendes magányával szinte visszafordítja az időt a látogató számára. Számtalan lépcsőfokon, az erdő sűrűjében kell aláereszkedni a Nengren templomhoz, mely valóban szinte láthatatlanul bújik meg az erdőben a sziklák tövében, egy aprócska patak és tó partján. Idilli csend és béke honol az ősi falak között, és csak a füstölők felszálló tömény illata és az imadobok halk morajlása jelzi a hegyen járó turistának, hogy valahol egy buddhista kolostor lapul a fák között. Órákat lehet elidőzni a szent helyen. Az egyik utacska végén illatos teaház nyitott kapuja hívogat, a főudvaron ősrégi harangtorony lezárt ajtaja védi az imára hívó, óriási rézharangot. Kissé képzavaros a látvány, ahogy felnézünk az antik sárkánydíszes tetőre, és a modern ’cable car’ kapszulái suhannak el felette csendesen.

A libegő vagy kötélpálya a hegyorom központi kilátójától halad lefelé egy meseszép völgy fölött, egészen a déli kapuig. Az utazás elég hosszú ideig tart ahhoz, hogy csodás fényképeket készítsünk az Öt Kecske városáról, vagy a még mindig mélyzöld fákkal teli Luhu völgyből kikandikáló Nengren templom pagodáiról. Az el kell mondanom, hogy mint a legtöbb kínai park, a Fehér Felhő hegy sem alkalmas arra, hogy vadregényes ösvényeken járjunk, akár az igazi hegymászók. Leginkább kiépített aszfalton vagy földúton lehet vándorolni, és az utak mentén pontos instrukciókkal ellátott jelzőtáblák informálnak a következő állomásról. A bokrokban elhelyezett hangszórókból meditatív kínai zene szól, és vadkempingezésre és piknikezésre sincs lehetőség. Mindemellett a hegy olyan varázslatos látványokat kínál, és olyan megkapó hangulata van, hogy én magam ígéretet tettem arra, hogy mindenképpen visszatérek ide, hogy minden egyes útvonalát végigjárjam, kilátópontjait megcsodáljam.

Guangzhou, az Öt Kecske városa

Történt egyszer hajdanán – és ez igencsak régen esett meg, még a Zhou dinasztia idején, Krisztus előtt jó párszáz évvel -, hogy hatalmas és múlhatatlan éhínség tombolt Kantonban. A jórészt halászok lakta tengerparti város nem ismerte a gazdálkodást, így nem tudtak kilábalni a bajból. Az emberek sokadjára imádkoztak, amikor egyszer csak öt Halhatatlan istenség ereszkedett le az égből a földre. Mennyei ének szállt, az istenek színes felhőkön érkeztek, még színesebb ruhákban, és hatalmas kecskék hátán lovagoltak. Szájukban pedig rizskévét tartottak, melyet az ott élő embereknek adtak, és megtanították őket a rizstermelésre. Imádkoztak a városért, és azzal az ígérettel és áldással fejezték be a ceremóniát, hogy Kantonban soha többé nem lesz éhínség és terméketlen fölt. Ezzel visszaemelkedtek az égbe, az öt kecske pedig maradt a hegyoldalban és kővé változott. E varázslatos népi mítosz révén nevezik Guangzhou (Kanton) várost azóta az Öt kecske városának.

A legendához tartozik még az a tény, hogy soha nem sikerült dűlőre jutni az állatok konkretizálását illetően – mármint hogy kecske vagy kos volt az 5 isteni hordozó. A kínai névben ugyanis (Wuyang Shixiang) a ’yang’ szó kecskét és kost egyaránt jelent. Így az angol nyelvű útleírások is felváltva nevezik a várost City of five goat/ram-nek. Továbbá nem tudom, hogy csupán csak a kínai mezőgazdasági propaganda állítása, vagy valóban igaz-e, de Kanton minden évben rekordtermést ad rizsből, és az mindenképpen igaz, hogy a régió leggazdagabb városává gazdálkodta ki magát. A kecskék/kosok pedig Guangzhou népszerű jelképei lettek.

Ez azt is jelenti, hogy lépten-nyomon beléjük botlom mindenhol. A buszokon található  képernyőkön 5 animált gida tanmeséit látni, az építkezések óriási transzparenseiről is ők ’mosolyognak’ le. A téma legnívósabb ábrázolását a Zhenhai pagodában láttam, a Történeti Múzeumban, szépséges falfestmény formájában. A  Yuexiu parkban található 5 kecske szobra zarándokhellyé vált, és illik vele fényképezkedni minden Kantont megjárt turistának. A legprofánabb forma a Starbucks-ok polcairól köszön vissza, ahol 5 kecskés termoszok és bögrék sorakoznak. Az állatok 2010-ben a városban tartott Ázsia Játékok hivatalos kabala állatkái lettek, onnantól még nagyobb népszerűségnek örvendenek. Akad továbbá saját templomuk is, a Wu Xian Guan (Az Öt Mennyei Lény temploma), ami méltó kegyhely az öt Halhatatlannak és az isteni kecskéknek – egyaránt.

Taoizmus és maoizmus

Valami bizonyára rémlik még a gimnáziumi történelem órákról a „kulturális forradalomról”. Valamikor a múlt században (ezredben!), a 60-70’-es években történt meg a nagy ideológiai és politikai tisztogatás, aminek a révén az oktatás, kultúra és művészetek terén is szigorú szűrést végzett a Párt, hogy megszabadítson mindent és mindenkit a „burzsoá befolyástól”. Milliókat jelentettek fel a „hithű” kommunisták és elvakult Mao-hívők. Bebörtönzések és kivégzések tarkították a rettegett időszakot – ez bizonyára ismert a mi, szomorú magyar történelmünkből is. Ami még szomorúbb, hogy a folyamat Kínában nem csak a revizionista törekvéseket kívánta megakadályozni, hanem leszámolt az ősi, tradicionális kínai múlttal és kultúrával is. Ennek az áldozata lett rengeteg szép buddhista kolostor, műemlék, és számtalan csodálatos művészi érték: szobrok, festmények, filmek, és könyvek, melyeket elégettek az pártfunkcionáriusok. A kulturális örökség, mint olyan, megszűnt létezni, a haladó szellemű értelmiség pedig el lett hallgattatva.

S bár én csak olvastam róla, megdöbbentő, hogy itt Kantonban lépten-nyomon találkozom is a „kulturális forradalom” elkeserítő eredményeivel. A Peasant Movement Institute – melyet leghűségesebben „Munkás és Parasztmozgalmi Intézet”-nek fordíthatnék – a legékesebben példázza az esztelen kommunista tombolást. Elég, ha csak annyit írok, hogy egy 14. századi, hajdanán gyönyörű konfuciánus templomot rendeztek be anno egy mozgalmi szakképzési intézetnek. Itt tanították az idealisztikus eszmékkel rendelkező lelkes fiatalokat, hogy ők utána szétszéledve az országban terjeszthessék a szocializmus és kommunizmus dicső tanait. Maga a nagy Mao is tevékenykedett itt igazgatóként.

Egyszóval elég ellentmondásos látvány volt az ősi, Ming dinasztia idején épült gyönyörű buddhista kolostor helyén látni és érzékelni a még mindig aktívan működő „vörös propagandát”.  Az ember épp elmélázna a bejáratnál a kis tónál, amin tavirózsák himbálóznak, de ahogy átkel a kőhídon, hatalmas transzparenssel találja magát szembe, ami a dicsőséges kommunizmust hirdeti. (gondolom) Az egykor buddhista imatermek később iskolai tantermekké lettek átalakítva, ma pedig szintén a szocializmust felmagasztaló kiállítások vannak itt. A hajdanán szép és nyugalmas napokat élt vallási helyet most még mindig a „kommunizmus kísértete” járja át. Itt még fényképezni is tilos, nehogy rossz fényt vessen a rendszerre egy-egy rosszul megválasztott vagy kommentált fotó. Furcsa és ambivalens élmény volt ennek az intézetnek a folyosóin, udvarán és kertjében sétálni. A nagy-nagy nyugalom mellett csak egyfolytában azon méláztam, hány és hány hasonlóan gyönyörű kulturális helyen végzett alapos és visszafordíthatatlan pusztítást az a kommunista rezsim, amely még most is aktívan működik Kínában.

A Hat Fügefa kolostora és a Lótuszvirág pagoda

Ősi, csavart törzsű fügefák árnyékában andalogni. Beszívni a füstölők tömény illatát, rácsodálkozni a szépséges lila lótuszvirág csokorra. Csendben odahallgatni a buddhista szerzetesekre, akik a híveikkel beszélgetnek a kőpadokon. Betérni a hatalmas dharma csarnokba, és arcomat megfüröszteni az aranyként világító Buddhák fényességében. Ódon fapagodák lépcsőit koptatni, kortyolgatni egy meleg zöld teát a csobogó mellett. Ez az, amire vágytam itt Ázsiában. Ez az, amire újból rátaláltam a Hat Fügefa Kolostorában és a Lótuszvirág Pagodában.

Su Dongpo, aki Kína legismertebb költője és irodalmára volt hajdanán, 1100-ban meglátogatta ezt a templomot. Leginkább az udvaron álló hat óriási fügefa nyűgözte le, és mivel a fák életereje jó hangulatba segítette őt, ezért egy költeményében a Six Banyan Tree Temple-nek (Liu Rong) keresztelte el a helyet. 537-ben alapították a kolostort, a Song dinasztia uralkodása alatt.  Hui Neng, a Zen buddhizmus hatodik patriarkája volt a templom fő gondozója.  (Ma is aktív hitélet folyik itt, a Guangzhou-i Buddhista Társaság központja a kolostor.) Az udvar közepén álló, 58 méter magas, nyolcszög alapú Virág padoga a legmagasabb a városban. Mi, turisták, ebből csak annyit veszünk észre, hogy nem lehet róla egész alakos fotót készíteni, annyira szorosan körülöleli a belváros.

A templom közelében sok külföldi követség van. Talán emiatt is itt rendezik a hivatalos örökbefogadások ceremóniáját is. Sok család jár ide, hogy újonnan hozzájuk került (vagy született) gyermekeikre áldást kérjen. A Nagy Imateremben a már megszokott szcéna szerint három monumentális, arannyal futtatott szobor ül. Balfelől Amitabha, középen Sakyamuni, és jobbfelől a Gyógyító Buddha – szimbolizálva a múltat, jelent és jövendőt. A szobrok előtt hatalmas, oltárszerű asztal van, mindig tele gyümölcsökkel, rizzsel, édességgel és virágokkal. A termet sűrű füst borítja, nem csak a hagyományos vékony füstölők szantál illata ez. Kínában óriási „joss stick”-eket használnak az imádkozáshoz. Ezek hosszú égési idővel rendelkező, speciális anyaggal bevont vastag füstölő botok – gyantákból, fűszerekből és gyógynövényekből is készülhetnek.

Kint az udvaron a feng-shui szerint elrendezve kicsi csobogók, patakok, tavacskák vannak, apró teknősökkel, arany halakkal. A pihenőhelyeken a pagodák alatt a látogatók fogyasztják az ebédjüket, szerzetesek beszélgetnek a hívőkkel. Itt mindenhol friss virág illata csap meg, tömény liliommal és rózsával és szekfűvel. Szemet gyönyörködtető látvány az igazi, lila színű, még épp hogy kinyílt lótuszcsokor. Az egész helyet az a fajta végtelen időtlenség és nyugalmas harmónia lengi körül, amire minden normális, épeszű ember vágyik. A Six Banyan kolostort nem könnyű megtalálni, én harmadjára leltem rá, mert angol nyelvű táblák nem nagyon segítenek a tájékozódásban. Ha viszont rálelünk, és átvergődünk a hatalmas buddhista ereklye piacon, majd kifizetjük a mindössze 5 yüan (160 ft) belépőt – napokig, hetekig kitartó, csodálatos és vágyott lelki élményben lehet részünk.