Kínai snack

Elsők között kell megtanulni Ázsiában, hogy mi olyat árulnak az utcán, amit meg lehet enni. Hatalmas kultúrája van, tudniillik. Mindenki eszik az utcai árusok standjánál, így a „fehér ember” is, csak előbb elhessegeti a köjálhoz szokott szigorú gondolatait. Azért jó tisztában lenni a választékkal, mert a turisztikai látványosságoknál, a parkokban, és minden nagyobb program helyszínén ez az az étkezési forma, ami rendelkezésre áll. Kicsi kajás kioszkok, egyszemélyes árusok, üdítős bodegák mindenhol vannak, dögivel, és az áraik nagyon olcsók.

Ha finom levesillat csapja meg az ember orrát, az bizony nem ’odeng’, mint Koreában, de valami hozzá nagyon hasonló. ’Fishball’ a neve, hallisztből készült puffasztott-főzött golyócskák. Nagyon ízletesek, saslikként adják „felfűzve” hurkapálcára, vagy hungarocell tálkában, forró löttyöt rázúdítva, édes-erős paprikaszósszal nyakon öntve. Ebben lehet bízni, olcsó és finom.

Morbid látvány az üzletek polcain a vákumos csirkeláb. De nem ám az egész láb, hanem – sokszor egyenként! – a ’kapirgálója’, ahogy boldogult szigetszentmiklósi nagymamám hívta gyerekkoromban. Fantasztikus csemegének számít, van sima, fűszerezett, curry-s és chili-s. A kínaiak úgy eszik snack-ként a csirkelábat, mint a koreaiak a sült polipot vagy a magyarok a sajtos tallért. Nekem nem áll szándékomban kipróbálni...

Isteni csemeg viszont a forró platnival ellátott kiskocsin árult sült édesburgonya. Ennek a belseje olyan narancssárga, mint a kanadai töké. A krumplit megpárolják, átsütik és egyben, zacskóban adják oda. Én sót is teszek rá, mert csodás és különleges az só és a cukor harmóniája ennél a foszlós belsejű, finom burgonyánál. Sült gesztenyét minden évszakban árulnak az utcán. Hatalmas serpenyőket töltenek meg apró szénszemcsékkel, felforrósítják, és abba rakják a gesztenyét. A csöves kukoricát a héjában főzik meg és só nélkül teszik ki a pultra.

A gyerekek kedvenc édessége a cukorszirupba mártott, apró piros szilva. Sokáig nem jöttem rá, hogy mi ez. Hatalmas „csokrokba” kötve árulják a hurkapálcikára felfűzött, nagy, fényes piros „gyöngyöket”. Jól mutat és sajnos finom is. Emellett frissítőként 20 méterenként vannak üdítő árusok. A coca cola termékek ára 3,5 yüan (kb. 120 ft), fél literes ásványvíz 2-2,5 yüan (70-80 ft). Az "extrább" innivalókat 4 yüanért meg lehet kapni. (aloe, tejes tea, ice-tea, vitaminos italok...). A fél literes nescafé és a 100%-os gyümölcslevek a legdrágábbak, 6-8 kínai pénz az ára (200-300 ft). Egyfajta fémdobozos tonic és szénsavas ásványvíz van, vagyis "soda water". Az utcákon és üzletekben egységesek az árak, senki nem adhatja drágábban a portékáját. Ilyesféle utcai „fast-food”-okat lehet megtalálni minden este, amikor kiözönlik a délutáni sziesztája után a nép az utcára, és elkezni élni az éjszakai életét, azonnal az étkezéssel kezdve.

Vicces tea, gyöngyökkel

Újfajta őrület tombol Ázsiában, a neve „Gyöngy tea”. Nem kellett hozzá más, csak egy sziporkázóan jó ötlet, és máris virágzó üzletet lehet nyélbeütni a kreativitással. A gyerekek óriási piacot jelentenek, főleg Kínában. Márpedig valószínűleg ez az egyetlen forma, ahogyan megissza a teát az aprónép. Legfőképpen azért, mert nagyon „funny”, ahogy kinéz, és elég viccesen lehet elfogyasztani. Amikor Kínába érkeztem, szinte minden teázóban, kávézóban láttam ezt a furcsa keveréket. Opálos (tejes) folyadék, az alján sötétszínű golyókkal. Fogalmam sem volt, mi lehet az, legfőképpen az aloéra tippeltem, bár az alapvetően nem barna. Mint kiderült, az ital alap variációja a következő: egyszerű – a szokásosnál kevésbé cukrozott – tejes teába tápióka gyöngyöket tesznek. Aztán vagy melegen, vagy jéggel szervírozzák, hatalmas széles szívószállal, hogy fel lehessen szippantani vele a nagyra duzzadt labdacsokat. Na, ez a „pearl tea”, vagy a „bubble tea”, vagy a „zhen zhu nai cha” – tisztességes kínai nevén.

Ez a specifikus tea állítólag Tajvanról származik, és diadalmenete még most is tart. Mindig átlátszó pohárba töltik, mert úgy klassz a látvány. Az ital a pasztell minden színében pompázhat, attól függően, hogy milyen teából készítik. A lényeg, hogy tej kerül bele, no meg a tápióka gyöngyök. Ez utóbbi önmagában totálisan ízetlen, és az állaga is elég bizarr. Olyan, mint egy kocsonyás, nyúlós labdacs, ami kissé rágós is. A nagy sikerre való tekintettel fagyasztott állapotban, különféle méretben, nagy zacskóval lehet a gyöngyöket megvenni, hogy utána minden házilag készített teát fel lehessen vele dobni. A tápióka , - ami egyébként manioka is – eléggé egészséges élelmiszer, fehérje és vitamindús, egyszóval a „gyöngytea” egy frappáns párosítása a kellemesnek a hasznossal. Itt Kínában minden gyerek rajong érte, és az iskola után ez az első, amit inni szoktak.

Furcsa 'tápióka-kígyó'
a poharamban

Unokahúgom, Arisa, örven-
dezik a gyöngyöknek :)

Jómagam kiköpködöm a bogyókat, mert nem visz rá a lélek, hogy lenyeljem – egyszerűen az állaga miatt. Ez amolyan „se íze, se bűze” dolog. Ha gyerek lennék, valószínűleg élvezném, mert ők imádnak vele óriási vákumos cuppantásokat produkálni, amikor próbálják a széles szívószálon keresztül felszippantani. Durrantgatni is szokták a labdacsokat, meg célba köpködni vele. Én jártam már úgy is, hogy – valószínűleg kedvességből és vendégszeretetből – hatalmas tápioka ’kígyókat’ pakoltak a finom tejes teámba, mondván, hogy hadd örüljön a külföldi a mi helyi specialitásunknak. J (Képzelhetitek, hogy örültem neki...)

Kínai-magyar fúziós húsleves

Volt a hűtőben egy apró bontott csirke, gondoltam, meglepem a családot egy finom, magyaros csirkelevessel. Készítgettem elő a hozzávalókat, amikor is konstatáltam, hogy nincs vöröshagyma a házban. Hamarvást leugrom a lakópark melletti kicsi falu piacára, mondtam a Húgomnak, aki felvilágosított, hogy vöröshagymát (vagyis: „főzőhagymát) ne is keressek, mert azt nem használják Kínában. Na jó, akkor maradjunk a szép, nagyfejű, kicsit enyhébb lilahagymánál, adtam be a derekamat, azzal a biztos tudattal, hogy Jóanyám (Best Cook Ever)összehúzná a szemöldökét.

Haladjunk, elő a petrezselyemmel. No, no, mosolyog a Hugi, itt nincs petrezselyem. Nem őshonos valami miatt, és az emberek csak koriandert használnak helyette. Apró kétségbeesés: koriander...?! De hiszen az sokkal másabb, intenzívebb ízvilág, mint a petrezselyem, egyértelműen „kiérezni” minden ételből, olyan markáns az aromája. Nincs más, egy csokor koriander kerül a lébe. /A képet Anyuról a konyhában – az Ezüst Habverőjével, amit díjként nyert az egyik legendás sütijével – inkább elhessegetem.../

Ike lép be a konyhába, a Húgom japán férje. De jó, húsleves készül? – örvendezik. Na, akkor tegyél bele sok-sok krumplit. Micsodaaaa...?! Döbbenek le, kendőzetlenül. Ó, hát itt mindenki így eszi, hogy finom és laktató legyen. Hát legyen. A finom – originális! – magyar húsleves ideáját messzire engedvén magamtól, belerakok jó pár megtermett burgonyát a fazékba, a csirke mellé. Hát ez most valamiféle angol „hotpot” lesz, ami jó sűrű és tartalmas levest jelent, zöldségekkel és húsokkal megrakva. A mi gulyásunkat is „hotpot”-nak nevezik, ahogy hallottam Londonban. Átfut a gondolat az agyamon, hogy talán gulyást kellett volna erdetileg is főznöm, rugalmasan átugorva az igazi magyar paprika kínzó hiányát...

Mikor végre asztalhoz ülünk, mentegetem a „magyar csirkelevesemet”, hogy ennek egyáltalán nem így kellene kinéznie, igazából a mi országunkban ezt máshogy készítik... Semmi baj, a gyerekek boldogan és hálásan állnak neki a vacsorának. Egyszer csak a legnagyobbik fiú, Makoto, hatalmas porció rizst zúdít bele a tányérjába. „Mit csinálsz, gyermek...?!” – hörren fel a Hugi, én meg csak nézek, opálos szemmel. Rizs a magyar csirkelevesbe. Legalábbis annak indult... Kedélyes szóváltás az asztal felett, hogy hát mi a legtöbb levest így esszük, rizzsel, meg hát mindent rizzsel eszünk. Hát persze, mondom nekik, nincs gond, ha tényleg így szeretik a gyerekek, hát egyék így. (Nézem a levesemet, ami egyre inkább egy olasz rizottóra hajaz...)

És amikor pár perc múlva kisompolyog a Hikaru a konyhába, és jó nagy adag szójaszószt löttyint a tálkájába, már csak nevetünk rajta mindannyian. Furcsa dolog ez, mármint az ételek, ízek, zamatok világa. Az, amit megszokunk, az, ami éktelenül tud hiányozni néha – főleg, amikor esélyünk sincs visszakapni az eredetit. Ilyenkor alkalmazkodni kell. Abból főzni, ami helyben van, kísérletezni az új aromákkal, ötvözni az új és régi szokásokat, és esélyt adni a „kínai-magyar fúziós konyha” újabb és újabb remekeinek. J  

Képünk csak illusztráció. A szerző csak szerette volna,
ha a levese így néz ki a konyhai kaland után. :)