Kínai-magyar fúziós húsleves

Volt a hűtőben egy apró bontott csirke, gondoltam, meglepem a családot egy finom, magyaros csirkelevessel. Készítgettem elő a hozzávalókat, amikor is konstatáltam, hogy nincs vöröshagyma a házban. Hamarvást leugrom a lakópark melletti kicsi falu piacára, mondtam a Húgomnak, aki felvilágosított, hogy vöröshagymát (vagyis: „főzőhagymát) ne is keressek, mert azt nem használják Kínában. Na jó, akkor maradjunk a szép, nagyfejű, kicsit enyhébb lilahagymánál, adtam be a derekamat, azzal a biztos tudattal, hogy Jóanyám (Best Cook Ever)összehúzná a szemöldökét.

Haladjunk, elő a petrezselyemmel. No, no, mosolyog a Hugi, itt nincs petrezselyem. Nem őshonos valami miatt, és az emberek csak koriandert használnak helyette. Apró kétségbeesés: koriander...?! De hiszen az sokkal másabb, intenzívebb ízvilág, mint a petrezselyem, egyértelműen „kiérezni” minden ételből, olyan markáns az aromája. Nincs más, egy csokor koriander kerül a lébe. /A képet Anyuról a konyhában – az Ezüst Habverőjével, amit díjként nyert az egyik legendás sütijével – inkább elhessegetem.../

Ike lép be a konyhába, a Húgom japán férje. De jó, húsleves készül? – örvendezik. Na, akkor tegyél bele sok-sok krumplit. Micsodaaaa...?! Döbbenek le, kendőzetlenül. Ó, hát itt mindenki így eszi, hogy finom és laktató legyen. Hát legyen. A finom – originális! – magyar húsleves ideáját messzire engedvén magamtól, belerakok jó pár megtermett burgonyát a fazékba, a csirke mellé. Hát ez most valamiféle angol „hotpot” lesz, ami jó sűrű és tartalmas levest jelent, zöldségekkel és húsokkal megrakva. A mi gulyásunkat is „hotpot”-nak nevezik, ahogy hallottam Londonban. Átfut a gondolat az agyamon, hogy talán gulyást kellett volna erdetileg is főznöm, rugalmasan átugorva az igazi magyar paprika kínzó hiányát...

Mikor végre asztalhoz ülünk, mentegetem a „magyar csirkelevesemet”, hogy ennek egyáltalán nem így kellene kinéznie, igazából a mi országunkban ezt máshogy készítik... Semmi baj, a gyerekek boldogan és hálásan állnak neki a vacsorának. Egyszer csak a legnagyobbik fiú, Makoto, hatalmas porció rizst zúdít bele a tányérjába. „Mit csinálsz, gyermek...?!” – hörren fel a Hugi, én meg csak nézek, opálos szemmel. Rizs a magyar csirkelevesbe. Legalábbis annak indult... Kedélyes szóváltás az asztal felett, hogy hát mi a legtöbb levest így esszük, rizzsel, meg hát mindent rizzsel eszünk. Hát persze, mondom nekik, nincs gond, ha tényleg így szeretik a gyerekek, hát egyék így. (Nézem a levesemet, ami egyre inkább egy olasz rizottóra hajaz...)

És amikor pár perc múlva kisompolyog a Hikaru a konyhába, és jó nagy adag szójaszószt löttyint a tálkájába, már csak nevetünk rajta mindannyian. Furcsa dolog ez, mármint az ételek, ízek, zamatok világa. Az, amit megszokunk, az, ami éktelenül tud hiányozni néha – főleg, amikor esélyünk sincs visszakapni az eredetit. Ilyenkor alkalmazkodni kell. Abból főzni, ami helyben van, kísérletezni az új aromákkal, ötvözni az új és régi szokásokat, és esélyt adni a „kínai-magyar fúziós konyha” újabb és újabb remekeinek. J  

Képünk csak illusztráció. A szerző csak szerette volna,
ha a levese így néz ki a konyhai kaland után. :)