Kína szindróma

Úgy döntöttem, hogy – egyelőre – utolsó kínai bejegyzésemet egy kedves ismerősöm kommentjére, válaszként írom.

„Kedves Mira!Több évre visszamenőleg olvasom a blogod és számomra is a kínai tartózkodásod azt a benyomást keltette, hogy lelki békére találtál.Kár lenne, ha ez rossz irányba változna meg az itthoni körülmények hatására.Ha azt mérlegeled,hogy érdemes-e visszamenni, az én kívánságom ,hogy térj vissza és írj olyan szépen a kínai tájról,ahogyan eddig!Bevallom egy új posztot vártam tőled arról, hogy Kínában hogyan karácsonyoznak és ehhez akartam időzíteni a jókívánságaim.Ennek híján ezt most teszem meg! Sikeres,boldog új évet kívánok!”

Kedves Gyula! J Semmiképpen nem tagadnám, hogy Kínában megtaláltam azt a fajta lelki megnyugvást és békét, amit már régóta keresek és vágyok. Még mindig hiszem, –vallom és tudom, mivel megtapasztaltam – hogy Ázsia sokkallta kompetensebb hely arra, hogy az ember harmóniában éljen önmagával és környezetével. Viszont azt is tudom, - és ezt most, főleg számodra J elképesztően naívan fog hangzani – hogy a viszonylagos nyugalomban és biztonságban való élés korántsem jelent BOLDOGSÁGOT. Igen, igen, most mosolyoghatsz, mert ugye a „boldogság”... az a bizonyos bonyolultan komplex, legtöbbször irreálisan idealisztikus létállapot, amely csak pillanatokig, órákig vagy napokig – szerencsés esetben hónapokig, évekig tart.

Egy kicsit talán ismersz engem, Gyula, már csak azért is, mert régen egy cégnél dolgoztunk. J Talán tudod, hogy számomra a Lányom a legfontosabb, mindennél és mindenkinél előbbre való. S habár már „felnőtt”, és – hála az Égieknek – egészen jól boldogul nélkülem is – ÉN vagyok az, aki nem képes Nélküle meglenni. Az elmúlt másfél-két évem konstans vándorlásból állt. Korea, Anglia, Kína. Minden alkalommal megpróbáltam 3 hónapnál nem több időt tölteni a gyerekem nélkül. Az élete minden fontosabb eseményén ott voltam, ahova tudtam, kihoztam Őt magam után. Nem kevés anyagi –és egyéb áldozattal járt ez, de mégis – csekély ár volt azért, hogy az átmeneti időkben is együtt lehessünk. Az ünnepek mindig hatványozottan kritikus időszakot jelentettek számomra, számunkra. Lehet, hogy ez elfogadhatatlan neked, de nekem meg az volt elképzelhetetlen, hogy Bia nélkül töltsem el a Karácsonyt – és külföldön, nem otthon.

És most jön az a rész, ami talán még érthetetlenebb lesz. A Húgom nagyon sokszor mondta – szememre vetette? viccesen... J - hogy én „mennyire magyar vagyok”. Nem tudom pontosan, mit értett rajta, de kezdem kapisgálni. Ha azt jelenti, hogy idegenben BETEGESEN hiányzik a magyar kultúra, a magyar beszéd, filmek, könyvek, színház – akkor igen, nagyon magyar vagyok. Ha azt jelenti, hogy szó szerint kettészakít az az érzés, hogy nem lehetek része a hazai tradícióimnak, ünnepeimnek, szokásaimnak, programjaimnak, akkor igen, túlságosan magyar vagyok. Ha azt jelenti, hogy szinte MINDEN hiányzik, ami Budapest, - az ízes ételek, a megszokott utcák, az ismerősök, barátok, haverok... - akkor igen, túlságosan magyar vagyok. Csak nem ezt nevezik honvágynak...? És képzeld, mindezt szigorúan ketté tudom választani a horrorisztikus gazdasági és politikai helyzettől és a fokozhatatlanul rossz közhangulattól és létbizonytalanságtól, ami itthon tombol... egyelőre.

Mert igen, nagyon is tisztában vagyok azzal, hogy még ha alapfizetést is kapok, vagy félállásban dolgozom, mint például Kínában – akkor is fényesebben megélek, mint valaha Magyarországon. Ez az, ami a legnagyobb dilemmát okozza, és fogalmazzunk úgy, hogy CSAK EZ AZ. Nekem most február közepéig van időm átgondolni, hogy visszamegyek-e Kínába. Ott akkor kezdődik az iskolai tanév másik fele, a Kínai újév ünnepe után. De azt már most borítékolom, hogy eljött az az idő, amikor itthon kell megpróbálnom boldogulni. Egész egyszerűen azért, mert minden porcikámban – és legfőképpen a lelkemben – így érzem.

Apró örömök a moszkvai reptéren

Hóvihar, törölt gépek Moszkvában

A "szerencsétlenek", akik Oroszországban
ragadtak :)

Gyula, annyit még el kell mondanom, hogy a sors hihetetlen akadályokat állított elém a hazautazással kapcsolatban, mintha csak az égiek sem akarták volna, hogy visszamenjek Európába. Az első repülőjegyemet, amit az EgyptAir-nél foglaltunk, az indulás napjának hajnalán törölték. (Mindenkit óva intek attól, hogy ezzel a légitársasággal bármilyen kapcsolatba kerüljön!) Akkor már csak egy hét volt Karácsonyig, és alig lehetett jegyet kapni, vagy ha igen, dupla és tripla áron. Otthonról fizették ki a reptéren a szeretteim azt az Aeroflotos jegyet, amivel végül repültem. De előtte még kiderült, hogy nem tudunk annyira korán eljutni Guangzhou-ból Hongkongba, hogy elérjem a gépet. Ezért egy éjszakát a reptéren kellett aludnom, - és aki ismer engem, az bizony tudja, hogy ez egy kis halál nekem. J Aztán miután már vagy 48 órája talpon voltam, és Moszkvában landoltunk, várt a hír, hogy minden járatot töröltek Budapestre. Mindez már olyan fásult állapotban ért, hogy nem volt energiám sokkot kapni. Még tán jó kis kalandként is megélhettem volna, de az éjszakát egy tranzitszállóban kellett töltenünk, és másnap hóvihar volt, ami kétségessé tette – újfent! – a hazaérkezést – szóval annyira nem élveztem a helyzetet.

Itt már reménykedve, hogy hamarosan landolunk Budapesten

Nos, mindezt csak azért írtam le, mert ez a karácsony - főleg az előzetesen történtek után - olyan volt, hogy MINDEN EDDIGI KARÁCSONYOMNÁL jobban tudtam értékelni és élvezni. A szűkös határidő ellenére sikerült csodás és hangulatos ünnepet varázsolni, ahol is együtt lehettem a családommal, szeretteimmel, barátaimmal és a Lányommal. Olyan volt, mint amilyennek elképzeltem és vágytam, - az én szeretett, 20°C-os, szubtrópusi Guangzhou-mban is. J

Mindezt csak azért írtam le, mert úgy éreztem, tartozom ennyi magyarázattal, elsősorban magamnak. Rengetegen óvtak attól, hogy hazajöjjek. Még most sem tudom, pontosan mit hoz a jövő, de azt tudom, hogy én merrefelé hajlok. És bár nem tudok Neked kínai karácsonyról beszámolni, Gyulus, azt elmondhatom, hogy az otthoni milyen volt. Pont olyan, amilyet szerettem volna. J

A lényegesen egyszerűbb, küzdősebb és kevésbé érdekes gondolataimat pedig ezután – egy ideig legalábbis biztosan J - itt lehet olvasni.

http://miramagyarorszag.blogspot.com/

Szeretettel ölellek,

mira

A Lótusz völgy - Lianhuashan.

A Lotus Hill a kínai tartózkodásom legyik, ha nem legnagyobb élménye. Olyan kirándulás, amelyet szépemlékű, egyszeri és megismételhetetlen alkalommá varázsoltak a körülmények, a hangulat, és azok az emberek, akiket az utamba sodort akkor a Jósorsom. Történt ugyanis, hogy végtelenül elveszve zötykölődtem egy külvárosi buszjáraton, amikor két kínai fiatal megszólított, egy lány és egy fiú. Hálásan és nagy örömmel kértem meg őket, hogy kalauzoljanak el a völgyben, mert már többször eltévedtem. Báty és húg voltak, Ming és Lily, és így utólag van egy olyan sejtésem, hogy Kínában is élnek – inkognitóban – ferde szemű és szénfekete hajú, mosolygós őrangyalok.

A Lótusz Hill, - ami valójában egy óriási méretű kiránduló park, hegyekkel és völgyekkel, tavakkal és patakokkal, meseszerű természeti képződményekkel és rengeteg csodálatos lótuszvirággal – közvetlenül a parton fekszik, ott, ahol a Pearl (Gyöngy) folyó beleömlik a Dél-Kínai tengerbe. Hajdanán itt egy ókori homokkőbánya volt, mely végül filmdíszletszerű, fantasztikus szcénát varázsolt a környékre. A tündér fáma szerint az ősi időkben egy gonosz sárkány élt a tengerben, és szájával óriás hullámokat kavarva árasztotta el a földeket. Arra járt akkor éppen a Könyörület Istennője, és látván az ott élők szenvedését, saját lótuszvirágát dobta a tengerbe a sárkány elé, megszelidítvén azzal a fenevadat. A monumentális lótusz (alakú kőszikla) ma is látható, emiatt lett a hely neve Lotus Hill.

A főkapun belépve térképet kapunk a kezünkbe, hogy azon kövessük végig az ajánlott útvonalat. A Lótusz tónál kezdődik az út, ahol szépen megkreált kis pagodáról lehet nézelődni a víz felé. Persze az aranyhalak, teknősök és hattyúk is ott úszkálnak, kötelező tartozékként. Innen a valóban lenyűgöző Lotus Fairyland-be jutunk, ahol igazi vízi tündérrózsák ringatóznak a tavakon, szebbnél szebb színekben és formákban. Az ódon kőbányába érve igazi sziklaerdőbe, sziklavárosba jutunk. Olyan fantázianevei vannak a kőformáknak, mint Sword Gate (Kard kapu), Swallow Cliff (Fecske szikla) vagy Bridge of Immortal (Halhatatlan híd). Az embernek olyan érzete van, mintha Mória bányáiban járkálna... J

Hamarosan egy gigantikus kősziklába vájt buddhista templom mellett visz el az út, és nem is csodálkozom, mert itt Kínában – úgy tartják – minden hegynek megvan a maga kolostora. Rövid ejtőzés után tovább kapaszkodunk valódi célunk felé, ami az óriási, messziről csillogó arany buddha szobor, a Kwan-Jyn. Bizony mondom, felemelő érzés – testnek és léleknek is – párszáz lépcsőfok megmászása után visszatekinteni az alant nyugvó tengerre. Majd továbbmenni, és végül zakatoló tüdővel és remegő lábbal megállni, felnézni  az impozáns Buddha szoborra, majd fejet hajtani a Fényességes előtt. Az arannyal befuttatott kecses szobor visszatükrözi a nap fényét, a hátam mögül az „oh mani padme ohm” megnyugtató rigmusát, az ősi tibeti fohászt és mantrát ismételgeti egy hang. Kissé lesétálva balfelé a Lótusz templom hűvös árnyékába fordulok be, és csendben figyelgetem a bensőmben lassan, de biztosan kialakuló harmóniát.

A tágas udvaron piros selyemszalagokra írt, kívánságokkal telezsúfolt fügefa állt. Elméláztam egy percre, mennyi mindent írhatnék rá én is... no, és legalább ugyanennyi köszönetet is. Aztán hirtelen belémkarol egy kínai lány, hogy készíthet-e közös fotót kettőnkről. Bevált szokás ez, már meg sem lepődöm. Olyan ritka itt a „fehér ember”, hogy néha mosolyognom kell azon, hogy talán soha az életben nem leszek ilyen ’népszerű’, mint itt, Ázsiában...

Alkonyodik már, amikor az utolsó célállomáshoz érünk, aminek a neve – a változatosság kedvéért – Lótusz pagoda. A virágsziromszerű, emeletesen felépített tornyocska tipikus kínai forma, minden templom mellett megtaláható. Lótusz, igen, mindenütt. Köztudott, hogy Ázsiában a lótuszvirág elterjedt szimbólum, a buddhisták szent virága. Mocskos, sáros és vizes talajból fejlődik ki, és tündérien szép, istenien szabályos és tiszta virág lesz belőle. Tökéletesség, spirituális kiteljesedettség, átváltozás és energia – mindezt testesíti önmagában e szépséges növény. Nekem ’csak’egyszerűen gyönyörű. Jelképe annak a bennem rejlő tehetségnek, ami képessé tesz arra, hogy legyenek még ihletett és harmonikus pillanatai - az én nyughatatlan és kaotikus életemnek is.

(még több kép a facebook-on található)

A sziget, ahol dolgozom: Ersha Dao

Azokon a napokon, amikor tanítok, egy szigetre megyek dolgozni, melynek a neve Ersha Dao. Ez is az egyike a számtalan hordalékszigetnek, mely a várost átszelő Pearl folyó torkolatában fekszik. Bár sokszor leírtam már, hogy itt, Guangzhou örökké zöld dzsungelében sokszor édeni hangulatom van, ez az érzés az Ersha szigeten minden alkalommal elemi erővel tör rám. Az egész földnyelvecske nincs akkora, mint a Margit sziget, de idezsúfoltak mindent, ami egy izolált, színvonalas és „eco-élethez” kell.

  Középen hatalmas parkok érik egymást, és mindig virágzó színpompás palántákkal, bokrokkal és egzotikus fákkal van tele a környék. Kerékpárutak szelik át keresztül-kasul a zöldet, a kölcsönzőnél forró zöldteával köszöntik az embert. A burjánzó lombok között óriási rekreációs parkok vannak, rengeteg kondigéppel, labdajátékok pályáival, sporteszközökkel. A sziget déli lejárójánál apró tó mellett lehet megpihenni, amin lótuszvirágok ringatóznak.

Az Ersha gazdag negyed, bankok és irodaházak vannak két oldalt, a folyó partján. Sok külföldi lakik itt, így nyugati termékeket áruló kis boltokat is találok itt mindig. A külföldi óvodák és iskolák is itt vannak, így a Schumann Kindergarten is, ahol én tanítok. Minden reggel átvágok a parkon, ahol megállás nélkül dolgoznak a kertészek, hatalmas vietnami háncskalapban. A gyerekek a suliban már ismerősként fogadnak, őszintén örülnek nekem és sokan a nyakamba ugranak. Mi egész szépen megszegtük azt az alapszabályt, hogy nem szokás Ázsiában fizikai és „taktilis” érintkezésbe kerülni, főleg nem európai emberrel. :) A senior, nagycsoportom az első, a baby-csoport a második, aztán következnek a középsősök, két részre osztva: ’medium’ és ’junior’ korosztály.

A tanítás után nem szoktam buszra szállni, hanem átgyalogolom a szigetet. Legtöbbször lemegyek a Pearl korzójára sétálni. No meg van ott egy Starbucks, az egyik kedvencem, ahol általában megjutalmazom magamat egy cranberry-white chocolate lattéval és tortával, meg tonhalas szendviccsel. (... és persze egy-egy elviselhetően csicsás termosszal, ha van éppen kedvemrevaló. :)) Ha továbbsétálok a buszmegálló felé, a Guangdong Museum of Art mellett visz az út, ami olyan, mint a mi Műcsarnokunk. Az inkább kortárs ázsiai művészetet gondozó múzeum nagyszerűen használja a természet adottságait és az elegáns környezetet és művészi légkört, és aktív kulturális élet zajlik itt.

Az Ersha Dao különleges hely, olyan, mintha egy külvilágtól elszeparált gazdag oázis lenne. Akik itt élnek, burokban élnek, és eszük ágában sincs kimozdulni a mindössze két buszmegállónyira (és egy hídnyira) fekvő másfajta, őrületes tempóban nyüzsgő, pénügyi és kereskedelmi élettől lüktető belvárosi Guangzhouba. Azt hiszem, ha tehetném, szívem szerint nem csak itt dolgoznék, hanem itt is laknék én is.